Sugár Andor: Szicíliai táj alagúttal, 1937. Papír, olajtempera, 48×58 cm

A festő teljes pályáját bemutatja a nem nagy terjedelmű, de jól válogató kettős emlékkiállítás. Nemcsak azt, miként hódította meg a technikát és a formákat a későn induló ezüstműves autodidakta, hanem azt a mélyebb fejlődést, gazdagodást is, amely egyenletesen vezetett a késői, felszabadult művek felé. Kezdetben óvatos kubista. A Tömeg (Tanulmány) arcai egymásra vetülnek és át-áttűnnek, mint a korai kubizmus felbontó síkjai, a Csendélet Liebknecht emléklappal papírlemezén pedig nagy, összefoglaló felületek épülnek egységgé, mint az -izmus szintetikus periódusában.

Ám az előbbi, harminckettő körüli dátumot viselő csoportképen olyan kékséges szemek és még kékségesebb munkásingek telítik festői élettel a sémát, és az utóbbi, képben kép kompozíción olyan cirmos, sávos, lüktető és bársonyos felületek alkotnak feszültséget, hogy feledtetik nemcsak a szakmai, hanem a tartalmi naivitást is.

Dési Huber, a világháborúban tüdőbajt szerzett ezüstműves elkötelezett szocialista. De e néhány korai művén,meg az ugyancsak korai agitatív linóleumsorozatán, az A IV. renden túljutván nem külsődleges eszközökkel, nem direkt témákkal és agitációval fejezi ki világnézetét. Ha kilencszázharmincban még a Liebknecht-emléklap, Käte Kollwitznak ez a súlyos metszete jelzi a szintén odafestett kalapács mellett a hovatartozást, harmincnyolcban az emblematikus szén-papír önarcképen Picasso-repró, a Rohanó nők utal az igazodásra.

Egyébként a picassós önarckép, mint szinte valamennyi önportré is előtte-utána, munkásfigurát mutat. A szemléletet és az elkötelezettséget azonban szikár-színesre szerkesztett figurák, feszes tájak, majd utolsó periódus türelmetlen formái, felszabadult festőisége hordozza. Ám vigyázzunk ezzel az utolsó periódussal, érett korszakkal: Dési Huber István éppen negyvenkilenc éves volt, amikor tüdőbajban meghalt.

Ennek a pályának – világháború, munka, önképzés, szanatórium újra és újra – éppolyan tényezője a szanatóriumi terasz, mint az olaszországi vándorút. Kállai Ernő híres negyvenkettes írásában, a Szalay Lajossal folytatott párbeszédről beszámolóban egy teljes bekezdésben sorolja, hogy kiket tart a jelen, s kivált a jövő fontos művészeinek. Tizenöt festőt említ a kritikus, közülük jószerével az egyetlen Barcsay teljesítette töretlenül a negyvenkettes ígéretet.

Kinek a szocreál, kinek a szocreál nem vállalása roppantotta vagy legalábbis zökkentette meg pályaívét, nem számítva a meghaltakat és az elpusztítottakat. Dési Huber a tuberkulózis áldozataként az első, művésztársa és sógora, Sugár Andor a második úton pusztult el a rettenetes ezerkilencszáznegyvennégyben. Sugár, aki ugyancsak ötvös és ugyancsak autodidakta, ellentétben a sógorával, tagja a szocialista művészcsoportnak. A képtár fenti, állandó kiállításán látható munkái szerint kezdetben műveli is azt a szegénymunkás-didaktikus piktúrát, amelyet a csoport többsége, s amelyet Dési Huber elutasít.

Ám a késői (késői? negyvenegy éves, amikor kommunistaként, valahol Sárvár környékén elpusztítják), egyszóval utolsó periódusában szinte egymaga élteti a magyar expresszionizmust. Itáliai tájai lángolnak, portréi tele színörvénnyel, és bár olykor kibomlik a stílus sajátos fegyelméből is, színdühe többnyire feszes marad. Olykor a nonfiguráció határáig lendül, olykor a kétkezi ember ábrázolását izzítja elevenné; értjük, miért sorolta Kállai az „előtérbe valók” közé.

Dési Huber István és Sugár Andor. Szombathelyi Képtár