Fények az éjszakában
Aztán eljött a rendszerváltás, a privatizáció, a magyar gazdaság nagyműtétje. A nagy cégvásárlások és az átalakulások ideje, amikor a magyar melós végre a gyakorlatban ismerhette meg, voltaképp miként is működik a valóságban mindaz, amit a kapitalizmus politikai gazdaságtana címen addig csak a marxizmus-tankönyvekből ismert. A felszabdalt, részben vagy egészben eladott vállalatok pedig új tulajdonosokat és új, olykor csak egy rt.-vel megtoldott nevet kaptak.
Azoknak pedig, akik azokban a forradalmas időkben a főnök szobájában függő Lenin-portré, a titkársági faxgép, a kapcsolati cím- és telefonlisták vagy a maradék írógéppapírok lenyúlásával voltak épp elfoglalva, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy mi lesz a vállalat régi neonreklámjával. A hajdani tulajdonosi szerkezettel és az érvényüket vesztett kollektív szerződésekkel együtt szemétre kerülő régi cégnevek és -emblémák akkor már szinte egyetlen helyen őrizték makacsul a régi dicsőséget: a háztetőkre, a gyár- és házfalakra erősített neonreklámokon.
Igaz, ott még hosszú éveken át. Betűik – amíg volt, aki fizesse a villanyszámlát – egy darabig jól bírták a gyűrődést, majd engedve az idők parancsának, lassan kiégtek. De másfajta gondok is voltak velük: karbantartás híján lassan kezdtek meglazulni, életveszélyessé válni a sok emelet magasan lévő fém-, üveg- és kábelmonstrumok, miközben a helyet bérbe adó lakóközösségek, házkezelőségek és önkormányzatok hiába vártak a pénzükre. Nem fizetett értük és nem is szereltette le őket senki. Az átalakult cégeknek ritkán volt szokásuk elismerni (jog)elődjeik szerződéseit. A neonok tehát maradtak, a maguk fénylő, villogó, sercegő, majd lassan kiégő betűivel.
Ha alaposabban szétnéznek a fővárosban, láthatják, hány döglött fényreklám éktelenkedik még ma is Budapesten. Valódi értékek is akadnak közöttük. A világ gazdagabbik részén már helytörténeti, kereskedelmi és designmúzeumok féltett darabjai a régi neonok. Pár éve az egyik hazai civil kezdeményezés, a magukat neonvadászoknak nevezők kis csapata arra vállalkozott, hogy összegyűjti, feltérképezi és megmenti a még fellelhető példányokat. Az Elektrotechnikai Múzeum munkatársaiban partnerre is akadtak kezdetben megmosolyogtató vállalkozásukhoz: a gyűjtemény felújítja és eredeti állapotukban mutatja be a megmentett darabokat.
Fotónkon, Mikó László 1969 januárjában készült felvételén a Belgrád rakpart 27-es számú ház tetején dolgozó munkásokat látunk. A jármű- és haszongépjármű-kereskedelemmel foglalkozó cég, a Mogürt fényreklámját szerelik. Budapesten ez volt akkoriban a legnagyobb neonhirdetés. Jó időben Kelenföldtől Óbudáig látható volt az amúgy cseppet sem szép fényüzenet, amelynek nyilván nem ilyen monumentális méretben és nem ott, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lett volna a helye. Városi legenda-e vagy igaz, nem tudjuk, de állítja egy neonszakos blogger, hogy 1974 novemberében az Élet és Irodalom glosszaírója azon töprengett, vajon a Gellért Szálló melyik lakója kap kedvet a hirdetést szobája ablakából megpillantva, hogy akár az éjszaka közepén is a nyakába vegye a várost, és szaladjon Ikarus buszt, Csepel vagy Rába teherautót venni.
