Be fog dugulni ez a történet
- Állítólag mindig célszerűen, egy-egy anyag összeállítása érdekében fényképez. Elég hihetetlen...
- A kilencvenes években beleszerettem Kelet-Berlinbe, különösen a valaha volt polgári lét elképesztő minőségű emlékeibe, és elhatároztam, hogy készítek erről egy sorozatot. Évekig fényképeztem ott, végül összejött egy anyag, amelyből kiállítást rendeztek a berlini Magyar Intézetben. A megnyitó 1990. október 3-án volt. Ültem a teremben, idegesen rágtam a szendvicseket, és vártam a vendégeket, de nem jött senki. Valahogy nem tudatosodott bennem, hogy mellesleg éppen egyesül a két Németország, az emberek bontják a falat, váltják a márkát és ünnepelnek. Kimentem az utcára, és nem fényképeztem. Nem volt hozzá közöm, nem én találtam ki. Nem vagyok fotóriporter. Fotóművész se. Fotográfus vagyok. Olyan, aki szeret felkészülni a munkára.
- Sőt. Azt mondják, hogy a lencséje elé kerülő helyzeteket, embereket alaposan feltérképezi, egy időre sorsközösséget is vállal például a cigánytelepen élőkkel, a bányászokkal, a vadászpilótákkal vagy a zsidó közösség tagjaival.
- Mert engem a fényképezésből a kép elkészítése érdekel legkevésbé. Az a történet érdekel, amit egy-egy helyzetből, egy-egy emberből ki tudok hozni. Harminc évig dolgoztam a Film Színház Muzsikánál, és mindig elolvastam azokat a színdarabokat, amelyeket le kellett fényképeznem. Volt, amelyiket csaknem megtanultam. Kezdje el a Hamletet, én folytatom! Januárban a Mai Manó Házban lesz egy kiállításom az elmúlt tíz évben készített képeimből. Néhány gyermekkori emlékem újragondolásán kívül látható majd körülbelül ötven portré, s bár ennek az utóbbi időben többszörösét készítettem, csak azokat állítom majd ki, amelyek a modellel kialakult kapcsolatomat mutatják meg. Én mit gondolok róla, és ő mit gondol rólam. Mondom: engem a fényképezés érdekel legkevésbé.
- Akkor miért nem író lett?
- Azt szoktam mondani, ha igazán tehetséges lennék, akkor zenét szereznék, ha művelt lennék, írnék, ha ügyes lennék, akkor meg képzőművészettel foglalkoznék. De se tehetséges, se művelt, se ügyes nem vagyok. Egyvalamihez értek: másnál talán egy kicsit konzekvensebben gondolkozom a dolgokról. Ennyi.
- Hogyan gondolkodik a fotográfia mai állapotáról?
- Nehezen veszem tudomásul, hogy a digitális fotográfia esetében az eszköz messze meghaladta a fényképezés kultúráját. Meg azt is, hogy a fotós viszonya jócskán megváltozott a képkészítéshez. Régen egy téma feldolgozásához exponált harminchat kockát. A szerkesztő kiválasztott egyet-kettőt, a többi ment az archívumba. És ezek közül egyre többről derül ki, hogy értékes, csak akkoriban a szerkesztő rossz szeme, politikai félelmei és hasonlók miatt a fiókban maradt. Tudja, mekkora értékekre bukkanok például a Kor-képek sorozat összeállításakor, amelynek anyagát az MTI archívumából válogatom össze?...
- Ma sokkal több fotó készül, így több érték kerül a fiókokba.
- Szó sincs róla! Ma a fotós egy témáról készít háromszáz felvételt, kiválaszt néhányat, a többit meg letörli, így örökre elvész. Egyébként azt is megfigyeltem, hogy a mai fotósok többsége nem a témával, az eseménnyel keres érzelmi kapcsolatot, hanem a fényképezőgépével. Meredten figyeli annak kicsi képernyőjét, mert tudja, hogy azonnal küldenie kell a szerkesztőségbe a képet. Szellemileg tehát elmarad a történettől, fut utána. És miközben a fényképezés most vált demokratikussá, a tömegesen fényképezők számára nincs meg az intellektuális háttere, nincsenek közléselméleti ismereteik. Valamint nem tudjuk azt sem, hogy a mostani adathordozók meddig élnek, mi lesz a fotóink sorsa. Szóval szerintem előbb-utóbb be fog dugulni ez a történet.
