Nem is az érvei érdekesek elsősorban. Minden mondata, bármiről szól is, azt bizonyítja, hogy a legszélesebb közönség kulturális vonzalmait komolyan véve és követve, milyen okos, merész, kritikus és igényes, letehetetlen prózát lehet írni.

Valamikor a hatvanas évek idején, amikor a könyvben is – egy rövid „cameo” idejére – feltűnő Harold Wilson miniszterelnök lassan liberalizáló, munkáspárti kormánya és még inkább a Beatles meg a televízió átalakítja Nagy-Britannia életformáját és ízlésvilágát, egy északi kisváros szépségversenyének győztese, Miss Blackpool – Barbara Parker – átadja koronáját ezüstérmes riválisának, és elmegy Londonba szándéka szerint komikának, azaz vicces színésznőnek. Itt ütközik bele – a dramaturgiai lendület kedvéért szerencsés véletlen folytán – két meleg forgatókönyvíróba és egy kissé gátlásos producerbe, aki meglátja benne az éles nyelvű és figyelmes tehetséget. Úgy érzik, őket is hozzásegíti, hogy valami igazit csináljanak. Olyan szitkomot, amely tényleg mond valamit az átalakuló szigetország életéről: a könnyű műfaj és médiuma, a tévé az aktua­litás természeténél fogva a politika művészete ugyanis. Barbara és Jim pedig meghódítja az országot, valóra váltja a nő álmát, ha közben kicsit, mint minden beteljesülés, ki is ábrándítja. Az írók egyikét pedig a valóban radikális lázadáshoz, a másikat a tisztes szórakoztatóipar és a polgári házasság megállapodottságába vezeti el: mindőjükkel megindul az idő, amelynek végén mintha rájönnének, hogy együtt, ’64 és ’67 között voltak életük csúcsán, legvalódibb időszakában.

Így ér el a szöveg a jelenbe, hogy a búcsú felmutassa a folytonosságot: ez az 50 éve elmúlt korszak mégiscsak a mi múltunk, hozzánk vezet, és felismerjük, ha távolról is, magunkat benne. Bennük, az öreg írókban és színészekben.

Éppen annyi az éles szemű, szellemes társadalomkritika, mint a nosztalgia. Éppen annyi figyelmes empátia, műfaj- és regiszterkeverő, öntükröző trükk – a sorozat drámái rávetülnek a szereplők saját életére, egyszerre értik meg belőle önmagukat Angliával –, amennyi fűszerként elmegy, de nem terheli meg egy másodpercre sem az olvasást, sőt: a történelmi díszletek között születő, fiktív tévékritikák a könyv legragyogóbb részei. Nemcsak viccesek és élethűek, de ragyogóan szemtelen önkommentárok is. Továbbá remek dialógusok, lendületes stílus, nem túl mozgalmas, mégis pazar cselekményvezetés: a könyv a maga nemében egyszerűen tökéletes, azt adja, amit ígér: népszerű és okos tévéműsor prózában. A sznob seggfej, Vernon Whitfiled – naná, hogy kritikus! – feltűnése már inkább ront a dolgokon, értettük volna, miről van szó az ő karikatúrafigurájának felléptetése nélkül is. De az mutatja a könyv nagyszerűségét, hogy még az efféle ötleteket is meg lehet bocsátani neki.

A szövegben a popkultúrának köszönhető, nagy felszabadulás kapcsolódik össze a társadalmi felszabadulás egyéb formáival, a már jóval a háború utáni, de még üdí­tően ­Maggie Thatcher előtti világban: Nick Hornby, aki mindent tud, néhány év kihagyás után visszatért régi jó szokásához, és már megint írt egy egészen nagyszerű regényt, amelyet Pék Zoltán gyorsan és a szerzőhöz méltó invencióval tett át magyarra. Ez az a könyv, amelyet nemcsak mindenki szeret, hanem még nagyon jó is, és ha a borítója se volna meglehetősen – és az Európa Kiadónál szokatlanul – ronda, az már kifejezetten zavarba ejtő lenne.

Nick Hornby: Vicces lány
Eredetileg: Funny girl
Fordította: Pék Zoltán
Európa, 439 oldal