A hét végi „reprezentatív” konferencia szervezői mindent akartak egyszerre. A témahalmaz átnyúlt az emberi művelődés teljes történetén és a glóbuszon az antik görög színháztól a kortárs popzenéig, továbbá minden művészeti ágon: történeti és elméleti kérdések merültek fel vegyesen, de még a „kép és gyógyítás” témakörében is volt egy etap. Az előadók nem kevesebben, mint hatvannégyen voltak – persze ennél, a párhuzamosan futó szekciók miatt, csak jóval kevesebbet lehetett követni. Ez így túlzottan széteső volt, kevesebb több lett volna.

A legcsekélyebb szkepszis nélkül – Fekete egy tavalyi felvételen Kurucz Árpád / Népszabadság/archív

A színvonalra viszont nem lehetett panasz, olyan kiválóságok kínálták a portékájukat, mint Visky András író, dramaturg, M. Tóth Géza, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora vagy Hóvári János egykori török nagykövet, jelenleg a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. vezetője. Kimerítő és eredményes tudományos tanácskozás folyt, a gyanúja sem vetődhetett föl annak, hogy valamiféle konferenciának álcázott monstre kegyességi alkalomról volna szó.

Politikai deklarációkat is csak a társszervező Magyar Művészeti Akadémia elnöke engedett meg magának: a küldetéstudat egyszerűen lehetetlenné tette az eseményt megnyitó Fekete György számára, hogy egyetlen percre is abbahagyja a destruktív nemzetközi liberalizmus elleni küzdelmet. Fütyült rá, hol van, és a zavart, amelyet keltett, szemmel láthatóan még kifejezetten élvezte is.

Az elnök hosszasan beszélt arról, hogy miként teszi tönkre a liberális szabadosság a nemzeti és egyetemes kultúrát fékezhetetlen, istentagadó nihilizmusával, majd kicsit reflektált is arra, amit maga csinált, vagyis a megnyitó helyett tartott politikai trollkodásra. Mint mondta, akár vissza is lehetne vonulni „művelni kertjeinket”, erről azonban „szó sem lehet”.

– A legcsekélyebb szkepszist sem engedem meg magamnak – nyomatékosította, vagyis folytatja a harcot minden alkalommal és minden fórumon. Világossá tette ugyanakkor – és érezhető volt, voltaképpen ezért jött –, hogy soha nem kíván nyugdíjba vonulni.

A zavarba ejtő beszéd után Sepsi Enikő dékán fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát is meghívták az eseményre, csak annak képviselői valami oknál fogva nem fogadták el az invitálást: a látszat ellenére tehát – hangsúlyozta a dékán – nem voltak részrehajlók. Magyarul a nem jobboldali, ebből következőleg tehát a nem hivatalos művészszervezet képviselője is jöhetett és felszólalhatott volna.

Ezek után minden átmenet nélkül okos és arányos előadások járták körbe, mennyiben vált problematikussá a vallásos művészet, mikor, hogyan válik mégis elementárisan érvényessé, milyenek lehetnek a szakralitás technikai médiumai, hordozói filmen és fényképen, hogy milyen ismerős tapasztalatról beszél a mélyen protestáns Ingmar Bergmannál „Isten csendje”.