Magyarázatként – Grecsó Krisz­tián ránk nézve ironikus laudációjából csippentve – én is hadd tegyek utalást József Attilára, ahogy ez a Budapest Nagydíj átadásakor is történt a Millenáris Teátrumban: Magris személyében „fehérek közt egy közép-európai” jött el ismét. Aki komolyan veszi az Osztrák–Magyar Monarchia múltját, örökségét és az Európa két pólusa közé szorult kisebb nemzetek – nevezzük így: sajátos – sorsát. Aki germanistaként, irodalomtörténészként nemcsak a Habsburg-mítoszok továbbélésével, hanem egyebek között Duna című esszéregényében, melyet a fesztiválra ismét megjelentetett az Európa Kiadó, a folyó valóságos és szimbolikus integráló szerepével is foglalkozik.

Az már csak egy furcsa, ám a hazai közéletre jellemző epizód, hogy a Budapest Nagydíjat adományozó főpolgármester távol maradt (noha itthon volt), helyettesét küldte el. Így aztán egy teljes percig azon elmélkedett a közönség, hogy lám, tavaly a Per Olov Enquisttel zajlott pódiumbeszélgetésen kritikus mondat is elhangzott a mai Magyarországról, amit akkor a főpolgármester durcásan „tett helyre”, és most biztos nem vállalt hasonló kínos helyzetet. Ha így volt is, a távolmaradás, akárcsak a sértődés: indokolatlan.

Magris kimondottan táplálta nemzeti büszkeségünket. Elmondta, hogy irodalmi szempontból hazánk évekig a világra nyíló bejáratot jelentette számára – utalva első magyar fordításban megjelent könyvére, az 1988-ban napvilágot látott A Habsburg-mítosz címűre. (Persze a világhírt nem ez, hanem a Duna-esszé hozta meg.) Amikor az Esterházy Péterrel közös pó­dium­beszélgetésen a moderátor Mélyi József firtatta a Közép-Európa fogalom mai jelentését, Magris nyelvi „rágógumit” emlegetett. Szerinte ez a fogalom a XIX. századtól előbb a német-osztrák uralom kifejezője volt, majd a Szovjetunióval szembeni ellenállásé, de kulturális értelemben ma is érvényes. Esterházy azzal egészítette ki, hogy a Közép-Európa-vízió a cseh Milan Kundera és Konrád György írásaiban a nagyhatalmak közötti térség emancipációs mozgalmához tapad, és hagyományokon nyugszik, ám ezekhez a hagyományokhoz – toldotta meg drámaian – „most nem jutunk hozzá, mert már megint Kelet-Európában vagyunk”. A magyar író kétfajta közép-európai látásmódot különböztet meg: az egyik Magrisé, a másik a néhai, magyar-zsidó gyökerekkel bíró szerb Danilo Kisé. Magris olyan tükröt tart elénk, amelyben nem magunkat, hanem legjobb lehetőségeinket látjuk, Kis viszont többet mutat meg a térség brutalitásából – mondta, majd a vendég felé fordult: „Te olasz vagy, Isten gyermeke, más szemmel nézed a világot”. Derült a közönség. Újból kitört a nevetés, mikor Esterházy részletet olvasott föl saját, Dunáról szóló írásából, amelyben „gyönyörű bociszemű asszonyként”, trieszti hölgyként említi Magrist. A vendég helyénvalónak találta a paródiát.

Ami a politikai szerepvállalást illeti, Magris (aki egy időben olasz szenátor is volt) nagyon visszafogottan nyilatkozott. Úgy véli, az írók politizálva egyszerű polgárként viselkednek, és egyáltalán nem biztos, hogy jól látják a dolgokat, mindenesetre nincs több joguk beleszólni a politikába, mint bárki másnak. Ehhez Esterházy hozzátette, diktatúrában minden politikába fordul, ahogy nálunk is történt, a rendszerváltás után pedig eleinte még írtak a magyar írók lábjegyzeteket az eseményekhez, ez azonban mostanra megváltozott.

„Lábjegyzeteket” a könyvfesztiválon is hallottunk. Katerina Mazetti svéd író kitért arra, sokan aggódnak náluk is a magyarországi média helyzete miatt. Ő azonban nem tudja elképzelni – hangsúlyozta –, hogy korlátozó legyen az a Magyarország, amelynek gyerekkora óta ismerője és szerelmese, és amelynek lakói oly sokáig küzdöttek a szólásszabadságért. Azt a kérdést is föltette: mit kaphatnak az északiaktól a nagy múltú, kultúrájú magyarok? Megválaszolta: Kertész Imre már kapott Nobel-díjat, de hogy ki lehet a következő magyar író, azt maga is keresi. Talán Szabó Magda posztumusz elismerése lenne indokolt – jegyezte meg.