Fáy és a szexi léggömb

Nem érdemes játszani a naivat, mindenki tudta, hogy Gustavo Dudamelre szükség van. Valaki kell, aki egy kicsit fel tudja kelteni a karmesterség iránti érdeklődést, aki egyszerre szexi és újszerű, fiatal és érdekli a fiatalokat, egy új földrészt kapcsol be a fáradó klasszikus zenébe, nem Európa és nem Észak-Amerika. A világ meg olyan, hogy ha valakire szükség van, akkor az el is jön. Eljött, észrevették, fölfedezték, a venezuelai ifjúsági zenekar vezetőjéből másodpercek alatt lett a Los Angeles Philharmonic fő-zeneigazgatója, és még mindig csak harmincéves.

Szép történet, és tényleg csak annyi kell hozzá, hogy igaz is legyen. Európai turné, nekünk két koncert is jutott belőle, vagány műsorral, hiszen Mahler utolsó szimfóniáját nem illik ennyire ifjan műsorra tűzni, és egy vendégjáték alkalmával nem illik két kortárs amerikai művel indítani a programot. Itt meg ez történik, még akkor is, ha a második mű Bernstein-szimfónia, a Jeremiás, és csak annyira kortárs, amennyire Bach Mozart kortársa volt. De a klasszikus zenében minden fordítva történik, az idő nem gyorsul, hanem lassul, bár a Jeremiás bemutatója idején még Bartók is élt, mégis modern zenének számít. A félreértés talán abból fakad, hogy a közönség még mindig azt érzi kortárs zeneműnek, amit nem szeret, és a Bernstein-szimfóniá­ban kevés a szeretnivaló, az első tétel elrontott Mahler, dús bőbeszéd, kevés értelemmel, a második tétel belecsúszik a musicalek zenei világába, a harmadikat meg már csak túl kell élni.

Azt akkor még nem lehetett tudni, hogy a túlélés jutalma az igen kétes Beethoven-értelmezés. Kicsit zavarban vagyok, mert amit én kétesnek érzek, azt a szélesebb közönség kitörő lelkesedéssel fogadta. Kétségkívül imponáló egy olyan zárótétel, amely az értelmes tempó sokszorosával száguld, de nem is az a legfőbb baj, hogy Dudamel siet, hanem hogy mintha azért sietne, mert fél, hogy észreveszik, mennyire üres, mennyire nincs mondanivalója az egész szimfóniáról. Kidolgozott az előadás, és szívesen emlékezem meg a második tétel végén a pizzicatókról, még finoman halkultak is, de az egész felfogás számomra túlságosan primitív. Végy egy üstdobot, és építsd körül szólamokkal. Kétségtelen, hogy a 7. szimfóniában a ritmus fontos elem, nyilván nem véletlenül nevezte Wagner a tánc apoteózisának, ha ez jelent egyáltalán valamit, de ez a veszett dobolás az egész művet popzenésíti. Mindez súlyosbítva Dudamel látványvezénylésével, hajdobálásával, hogy a szakszót is használjam: headbangelésével, azt a benyomást kelti, hogy sikerült az estére a Guns and Roses gitárosát megnyerni, aki próbálja a maga agresszív ízlését ráerőltetni a szimfóniára. Egyébként azóta találtam egy még közelebbi Dudamel-hasonmást, a My Chemical Romance zenekar gitárosát, de ez a lényegen nem változtat.

Nem mondom, hogy az ember ilyenkor nem bizonytalan, nem azt érzi, hogy talán csak megöregedett, nem érti, miről szól ma a világ, de hát éppen ezért volt hasznos a másnapi Mahler 9. szimfónia, ami a teljes Dudamel-leleplezés volt. Az utolsó Mahler-szimfónia nehéz mű, azt is szokták mondani, annyira mély, hogy már maga Mahler sem értette. Az mindenesetre egyértelmű, hogy Gustavo Dudamel nem értette, az interpretációt annyira ostobának hallottam, hogy az már nem is tűnt interpretációnak, csak mozdulatművészetnek, hirtelen adott impulzusoknak, amitől a zenekar különböző csoportjai váratlanul és harsányan játszani kezdtek. Ettől persze csak jobban szétesett az amúgy is érzékeny első tétel, és talánynak az maradt, hogy ha valakitől ennyire idegen egy zenemű, ennyire ismeretlen a kor és a szerző, akkor vajon miért ezzel a darabbal turnézik.

Nem tudok mást válaszolni, mint hogy azért, mert megengedheti magának. Nyilván a sztárság igen kevés embernek tesz jót, de ez legyen Dudamel gondja. A miénk a két jónak álcázott rossz koncert, azt pedig kiheverjük.

 

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.