A Kolindákkal kezdi Ránki Dezső a szólóestjét a Művészetek Palotájában, nem is emlékszem, hogy hallottam-e a darabokat felnőtt koncerten, pedig mennyire szépek, Bartók (és Bartók neve) mennyire súlyossá, komollyá teszi a darabokat. Mennyire a helyükön vannak karácsony közeledtekor egy koncert elején, amikor még a közönségnek és a fellépő művésznek is meg kell nyugodni, bele kell lendülni, át kell állni egy más fajta ingererősségre, más zajokra, más fegyelemre. Fegyelemben egyébként a közönség nem volt kiemelkedően erős, de a MűPa már csak ilyen, többen köhögnek benne, mint a Zeneakadémián.

Egyébként viszont a helyszín hatalmas légtere ellenére megfelelő egy ilyen magányos koncertre is, bár nincs zsúfolásig, azért ülnek a pódiumon is, és a földszinten jól hallani mindent. Debussyt, az Images két füzetét. Amit el kell mondani, el lehet: a színeket, a játék puhaságát, ahogy Ránki keze lustán végigsimít a billentyűk fölött, aztán odaér, ahová kell, biztosan és mégis lágyan. Egyszerre a klasszikus pasztellos Debussy-játék, és a modern, pregnáns zongorázás.

Virtuóz, természetesen, de fel sem tűnik, annyira zeneközpontú. Még a Mouvement tétel is elsősorban zene, nem darálás. Régóta hallatom ezt a zenét Ránkival, azt hiszem Hubay Miklós Harmodiosz és meg kell dögleni című novelláját olvastam százezer éve, gimnazistaként, és mintha abban lett volna a hasonlat, hogy a hópelyhek úgy táncolnak, mint a Mouvement-ban, amikor Ránki Dezső játssza.

Mindegy, hogy találó volt-e a hasonlat, most semmiképpen sem volna az, nincs a játékban az a révült pörgés, a hirtelen felcsattanás, a tempó ugyanúgy sodor, de az átmenetek puhábbak, érzékenyebbek. Akármilyen fenomenálisan is játszik Ránki, eltűnik a zene mögött, nem az jut eszembe, hogy egy zongoristát hallgatok, aki éppen Debussyt játszik, hanem Debussy szól, akit Ránki Dezső játszik.

Az est legnagyobb és még így is váratlan élménye, hogy ez megmarad a második részre, Liszt h-moll szonátájára. Biztos vagyok, hogy soha életemben nem hallottam még ennyire jó h-moll szonátát, biztos vagyok abban is, hogy ennyire rövidnek soha nem tűnt a darab, fél perc alatt vége lett, és jó lett volna újra meghallgatni. Újra és újra.

Maga a szonáta is frissen hatott, mintha lepattogzott volna róla egy makacs félreértés-máz, hogy akármennyire bizonygatják az ellenkezőjét, kicsit billegve áll a lábán, kell hozzá a nagy előadó-személyiség, a zongoradémon, aki összerakja egésszé, észrevehetetlenné teszi a zökkenőket, a leülni készülő ütemeket talpra állítja.

Nem kell semmi varázslat. Ránki Dezső kalibere kell a szonátához, aki átlátja a szonáta egészét, mindenféle hókuszpókusz nélkül megteremti vagy inkább megmutatja a darab logikáját, egységét, nem csak eljátszik, de igazol minden egyes hangot. Minden egészen egyszerűnek és természetesnek hat, mintha a megfelelő képesség birtokában akárki el tudná ezt így játszani. Talán így is van. Csak a megfelelő képesség, az nincs meg senkiben. Szinte senkiben.