Azt a bizonyos öt másodpercet Angus Young szólógitáros szokta emlegetni. Szerinte amiről öt másodperc alatt nem ismerszik fel, hogy AC/DC, az nem is AC/DC. Ugyan a lemez maga harmincöt percével a legrövidebb album, mind a tizenegy számról elmondható, igen, az AC/DC.

Brian Johnson és Angus Young. Irodalmi Nobel-díj nem lesz, a világörökség már megvan Luke MacGregor / Reuters

Hogy a Rock or Bustra fogunk-e évek múlva emlékezni, s ha igen, miként, az más kérdés. Talán kicsit jobban, mint a 2008-as Black Ice-ra vagy az ezredfordulós Stiff Upper Lipre. Persze olvasni olyat nagyon komoly lap nagyon komoly újságírójától, hogy a Rock or Bust refrénjéért (In rock we trust/ Rock or bust) a szövegíró-szólóénekesnek, Brian Johnsonnak akár irodalmi Nobel-díjat adhatnának.

Bár az AC/DC-t sokan már a kulturális világörökséghez sorolják, a Rock or Bust kapcsán maradjunk annyiban, Johnson és társai nem rombolták le az emlékművüket. Indításként van két szám, a címadó, meg a Play Ball, amit lehet dúdolni, a koncerten teli torokból üvölteni. Mert az AC/DC alapvetően élőben jó zenekar. Aki elmegy, értsd kap jegyet a bulijukra, az Angust akarja látni az iskolás uniformisban. Meg a klasszikusokra tombolni. A Back in Blackre, a For Those About to Rock We Salute You-ra, a High Voltage-ra, a Thunderstruckra. S persze a Highway to Hell-re, ami már annyira klasszikus, hogy legutóbb a roppant energikus horvát zenészduó, a 2Chellos dolgozta fel.

Azért Youngék mindig megkapják, hogy dinoszauruszok. Odapörkölnek nekik, hogy „Fiúk, negyven éve ugyanazt nyomjátok". A Rock or Busthoz forgatott klipjeik akár negyedszázaddal ezelőtt is készülhettek volna, de számukra ez a változatlanság az érték. A kezdetekkor azért egy picit színesebbek voltak, próbálkoztak balladával is. Végül maradtak a „nehéztüzérségnél". Ettől autentikusak, ettől indulnak be a rajongók. Johnson hatvanhét évesen is lenyűgözően morog, dörmög és rikácsol. Angus Young közel a hatvanhoz ugyanazzal a lehengerlő energiával gitározik.

Ezen erényekkel tisztában volt a banda agya és motorja, Malcolm Young. A ritmusgitáros azonban súlyos betegsége, demenciája miatt már nem vehetett részt a stúdiómunkálatokban. Helyét a Young-fivérek unokaöccse vette át: Stevie Young már egy korábbi turné során helyettesítette az akkor éppen alkoholelvonóra vonult Malcolmot.

Phil Rudd dobos viszont még hallható, de már nem látható. Roppant zűrös ügyekbe keveredett Új-Zélandon, miközben teljesen szétcsúszott az alkoholtól és az „anyagtól". Míg Stevie Youngnak – Angus szerint – van hangzása és húzása, s így helye a bandában, a szellemdobos Ruddé erősen kérdőjeles.

Hogy két kulcsember elvesztését ki tudják heverni? Ez nem kérdés. Hiszen Johnsonék bíznak, hisznek a rockban. Hát akkor szóljon.