Eurovíziós Dalfesztivál: Európa vacak arca
A második mondat a győzőnek szól: gratulálunk a mezítlábas lánynak, Emmelie De Forestnek, hogy egy ilyen tökéletesen jellegtelen kvázipopslágerrel meg tudta nyerni ezt a versenyt (nyilván éppen ezért tudta megnyerni), egyébként valószínűleg nem kis córeszbe sodorva hazáját. A győzelem okán ugyanis jövőre Dánia rendezi meg az Eurovíziót. Vagy nem. Iszonyú sokba kerül ám egy ilyen óriási parasztvakítás, nyilván ez az oka, hogy a dán delegáció vezetőjének elmondása szerint csak két-három hónap múlva lesz biztos, hogy jövőre vendégül tudják-e látni a kontinenst. Illetve a kontinens egy részét. Mondjuk annak alapján, hogy Európa milyen vacak arcát mutatta szombaton, mi sem szívesen hívnánk házibuliba magunkhoz. A családi ezüstnél is jobban féltenénk a háziállatokat + az újlipóti társasház lakóit: ilyen szintű kamuflázst, valamint ekkora ízlésficamot aligha bírnának ki ép ésszel.
We Are One, szólt az idei dalverseny hívómondata, vagyis hogy egyek volnánk, ami, engedelmet, már a dalok ismerete nélkül is elég röhejesnek és hazugnak tűnt. A dalok ismeretében most korrigálunk: egyvalamiben valószínűleg valóban majdnem egyek vagyunk, ez pedig a zenei környezetszennyezés exportálására való hajlam. Akit esetleg mégis megzavart a tőmondat pozitív töltete, és az elalélás határán mozog, annak repülősó mellett azt is ajánlanánk, vessen néhány pillantást valamelyik (majdnem mindegy, melyik) versenydal YouTube-os verziójának kommentsávjára, mert itt az ideje a kijózanodásnak. Csak úgy füstöl az ostoba sovinizmus.
A dalversenyt egyébként még a résztvevők jó része sem vette komolyan. Már nem úgy, hogy legalább elviccelte volna, vagy valami, mert az némi erőfeszítést feltételez, hanem hogy semmit sem gondolt semmiről. A francia dal unalmas, a litván dal unalmas, a brit dal (Bonnie Tyler!) fáradt és uncsi, a spanyol dal már elmenne egy balatoni hekkező háttérzenéjeként, de itt Budapesten, a készülék előtt: unalmas. Az orosz dal unalmas, a finn dal olyan unalmas, hogy még egy leszbikus csók sem tudja feldobni, a belarusz dal pedig annyira rémesen unalmas, hogy egy centire sem emlékszünk belőle. Nem úgy az énekesnő lábából, mert az viszont cseppet sem unalmas. Bárcsak olyan lett volna ez az egész verseny, mint Alyona Lanskaya virgácsai.
A moldovai Aliona Moon tett egy kísérletet a nézők megzavarására, amikor B-52s-ba ojtott Hamupipőkének öltözve próbált monumentális lenni, nem is minden siker nélkül. A belga Roberto Bellarosa azért jött Malmöbe, hogy elmondja: Love kills, és a módfelett eredeti gondolatsor kifejtése közben olyan riadtan pillantgatott a kamerába, hogy majdnem megijedtünk mi is, bár közös riadalmunk zeneesztétikai szempontból tulajdonképpen érthető lett volna. Az izlandi fiú pedig grunge rocker létére túl sokat nézte a Paula és Paulinát, aztán meg úgy maradt.
És akkor az igazi mélypontokról. Az egyik minden bizonnyal Cezar It’s My Life című dala. A vámpírnak öltözött román kontratenor egészen biztosan jól énekel amúgy, csakhogy ez a dal már annyira súlyosan crossover (opera, diszkó, a közepén meg a kötelezőnek vélt, lejárt szavatosságú dubstep betét), hogy pillanatok alatt paródiába fúlt a komplett műsorszám. A másik alig alulmúlható számnak a német Cascada Glorius-a bizonyult: éppen így képzeltük az iszonyú hamisan előadott, vállalhatatlan és szégyenteljes germán dance-slágert, és nem kellett csalódnunk.
A németek viszont nagyon kajálták ByeAlexét, meg is kapta tőlük a maximális 12 pontot, ami elég sok szempontból számít viszonylag nagy fegyverténynek. Az Eurovízió nem csupán a zenéről szól (van, aki szerint a zenének nincs is köze hozzá), hanem a nemzetek egymás kapcsán érzett rokon-, illetve ellenszenvéről is - és lehet mondani, hogy a két ország politikusainak és zsurnalisztáinak egy része minden tőlük telhetőt megtett mostanában a kölcsönös antipátia építgetéséért. A németek 12 pontja tehát mindenképpen örömteli meglepetés. (A szomszédos Ausztria és Románia nem adott pontot a Kedvesemnek, a finnek és a svájciak azonban megszórták ByeAlexet egy-egy tízessel.)
Illetve nem is olyan nagy meglepetés: a Kedvesem egész egyszerűen messze jobb volt, mint a 26 tagú mezőny kétharmada. A Kedvesemmel együtt egyébként négy dalt találtunk, ami valamiért tetszeni tudott. A máltai Gianluca Tomorrow-ját sem a lenyűgöző énekteljesítmény okán szerettük (az nem volt ugyanis), akkor már inkább a vidámság meg az erős fülbemászásfaktor miatt. A görög Koza Mostra és Agathon Lakovidis közös dala, az Alcohol Is Free szimpla, vakációra való komédia, szerencsére nem véletlenül. Nálunk az egész Eurovíziót a holland Anouk nyerte különben: a Birds a meglepő számok igencsak szűk klubjába tartozik. Nem a gagyipop zászlóshajója, hanem egy rendhagyó hangszínű fiatal nő őszintén, maníroktól mentesen, letisztultan és jól előadott dala. Ha ebből a négy említett tulajdonságból csak kettőt magáévá tudna tenni az Eurovíziós Dalverseny “úgy általában”, vagyis ha kevesebb lenne a hype, a nagyot akarás, és több a reflektált, jó dal, talán még meg is érné a belefeccölt időt és pénzt. Ám erre kevés esélyt látunk, úgyhogy valószínűleg még jó ideig marad, aminek most látszik: egy szinte minden ízében anakronisztikus táncdalfesztivál.
