Esterházy Péter is társat választott. Mégpedig társdíjat, ugyanis 2011-ben ő lett az AEGON Művészeti Díj kitüntetettje az Esti című regényéért. Így aztán neki kellett megjelölnie, hogy ki kapja az idei társdíjat, amit egy másik művészeti ágból kell kiválasztani. Volt is nagy latolgatás, hogy vajon. Sokan színházi díjazottról suttogtak, és olyan is akadt, aki egyenesen azt állította, hogy maga Dörner György a nyertes, minthogy ez egy avantgarde gesztus lesz a híres író részéről.

Annyi kezdettől fogva bizonyos volt, hogy a társdíj szubjektív természetű, tehát szabad meglepetést okozni; mármint csak az AEGON-díj tulajdonosának szabad, akit viszont egy szakmai kuratórium javasol immár tizenkettedik éve. Nálunk anno a POSZT működött ilyen felvállalt szubjektivitással, Esterházy még a német Kleist-díjat emlegeti. Ebben a játékban kétségtelenül az a jó, hogy nem hullanak ki a markánsabb nevek a kalapból, míg végre létrejön az egységes és mindenki által vállalható, de esetleg unalmas szakmai konszenzus.

Az idei választott neve ugyan nem teljesen váratlan, viszont a díjat megérdemli. A liliom-üstökű szerző előbb elmondja, hogy milyen szoros volt a mezőny. Hogy például első gondolatát, egy kiváló képzőművészt, bizonyos Esterházy Marcellt hogyan kellett már az első körben kiejtenie. És hogyan hullottak mind a kiválasztottak, akikkel kapcsolatban felmerült benne az elfogultság gyanúja a túlzott közelség okán: színészek-színésznők, a színésznőket különösen de nagyon sajnálta, ám mit volt mit tenni. Mégsem akarta saját magát választani.

Így aztán választott egy olyan fiút (tehát itt már elárulta, hogy fiúról van szó) aki tökéletes példa arra, hogy mire is jó a hagyomány. Hogy a hagyomány is újdonság volt eredetileg és hogy épp ezért nem akkor vagyunk hozzá hűségesek, ha mai, elunalmasodott formájában tisztelgünk előtte és titokban ásítunk egyet a markunkba, hanem ha épp olyan meghökkentően újszerűvé alakítjuk, amilyen eredetileg is volt. És ebből kiderül, hogy Esterházy Péter választása – noha nem Dörner Györgyre esett – mégiscsak avantgarde természetű. Mert ez a művészetfelfogás a legmélyebb értelemben véve avantgarde, és mégsem csak az. Én például azt mondanám, hogy ez az egyetlen élő felfogása a művészetnek, a klasszikuson át az izmusokon keresztül a kortárs művekig. De bármekkora alapvetés is, Magyarországon mégsem árt ezt időnként tisztázni.

Tisztáztuk. Mert egy olyan cimbalmos veszi át az idei AEGON Művészeti Társdíjat, aki élő, kortárs, improvizatív dzsesszzenét játszik hagyományos magyar hangszerén. Áruljuk el most már (a háttérben fanfár, üstdob, cimbalom): Lukács Miklósról van szó.

A díjátadó november 10-én lesz a Katona József Színházban. Az est házigazdája Szikszai Rémusz, Esterházy Péter laudál, a cimbalomművész pedig ebben a felállásban első alkalommal zenél együtt Barcza Horváth Józseffel, Borbély Mihállyal, Dés Andrással és Dresch Mihállyal. Egy kis kortárs népzenét játszanak, szóval dzsesszt.