Nem sírom vissza, csak felidézem: volt idő, amikor kulturális ügyekben a megfelelő ember a megfelelő helyen mondott valamit, és annak foganatja volt. Amikor Esterházy Péter a Stúdió ’80-ban (körülbelül) megjegyezte, hogy aki Ottlikot nem ismeri, annak „szép, jól fejlett műveletlensége van”, másnap az Írók Boltjában eladták a teljes Iskola a határon-készletet. Valami ilyesmire volna szükség most, mert bizonyos fokig Székely János ellen kell dolgozni. És ezt most nem mint a helyi Szerb Antal mondom, a múlt hétig sejtelmem sem volt róla, milyen szenzációs könyv A nyugati hadtest.

Székely Jánost ismertem, ő írta a Caligula helytartóját, erdélyi. Meghalt már. Azt nem tudtam, mi baja van magával, most sem tudom, de sejtem: volt némi kényszerrokonszenvezése a rendszerrel, és arra büntethette magát, hogy soha többé ilyesmiben ne vegyen részt. Vigyázott, nehogy véletlenül kitüntessék, sikerült kihúznia magát a rendszerváltás utáni Kossuth-díjazásból is. Talán nem érdekelte, hogy ezzel megnehezíti A nyugati hadtest sorsát is: ha érték, majd észreveszik.

Érték, hihetetlen érték. Ottlik és Babel között valahogy, hét novella és egy vers, saját történet a hadapródiskolásról, aki a háború negyedik évé­ben jelentkezik. Mire kiképzik lovas katonának, már ott a front, menekülni kell, ettől válnak nyugati hadtestté: végül Dániáig lovagolnak, Németországban hadifoglyok. Katonatörténetek, de csak annyira, mint Ottlikéi és Babeléi, szörnyűségek, fagyott sebek, egy értelmes arcú katona, aki semmivel mással nem foglalkozik, csak a hóban hajtott foglyok között a lemaradók agyonlövésével. Aztán mosolyog, integet, elberreg a motorkerékpárján. Egy makrancos ló, Pálinkás, akiről csak a boncolás után derül ki, hogy ártatlanul szenved, és ártatlanul szenvedteti a lovasait, és akiről a meg nem nevezett apró termetű növendék tudja, hogy meg kell majd emlékezni, csak azt nem tudja, hogyan és hol.

1979-ben adták ki először, aztán 2003-ban is, de mintha most jönne el az ideje. Kapott szép borítót, egy esetlegesnek látszó idézetet a címlapra, az illendőnél kicsit több sajtóhibát a fehér lapokra. Mostanra derült ki egyértelműen, hogy maradandó, személyes és igaz, hogy el kell menni Hemmerwurthba, ami már külön faluként nem létezik, fel, északra, megnézni a templomot, ahol ez a közös hősünk, Székely János Bachot hallgatott. Most mondom, mert múlt héten még nem mondhattam: aki A nyugati hadtestet nem olvasta, annak szép, jól fejlett műveletlensége van.