Száz Pál: Halott föld, halott lányok. Kalligram, 160 oldal, 2500 forint

A Szlovákiában élő fiatal író, Száz Pál második kötete máris egy kiérlelt, sokszínű novellista képét mutatja fel, aki otthonosan mozog egymástól viszonylag távol eső irodalmi regiszterekben. A hét elbeszélést egybefogó Halott föld, halott lányok már címével is érzékelteti azt a nyers, de nem fafejű határozottságot, ami a szerző egyik legfontosabb vonása. Miszticizmus, transzcendencia és tenyeres-talpas földhözragadtság metszéspontjában bontakozik ki írói világa: sok olyan elem keveredik benne, amely a saját hang izgatott megmutatásából fakad, de mégsem válik magamutogatóvá.

Stílusgyakorlatokat olvashatunk, amelyek első nekifutásra jócskán megugorják az egyszerű stílusgyakorlat szintjét. Sokféle, színes kötet, ennek ellenére – meglepő módon – alaptónusa a sztoikus-filozofikus szürke homály. A Minotaurus című, igen erős nyitószöveg különc polihisztor hőse, akinek élete a filozófia, az írás és a végzet fogalmai körül bonyolódik, „valamiféle hálót vagy labirintust akar létrehozni”, és ennek a labirintusnak a jellemzése pontosan illik magára a szövegre, sőt az egész szövegegyüttesre is: „...itt minden út vezet valahová. Középről indulsz és középre juthatsz vissza, ugyanakkor minden csomópont lehet középpont.”

A fesztelen, realista elbeszélés néhol szürreális elemekkel vegyül (Az idegen című írásban Jesrad, a főszereplő nemes egyszerűséggel Isten angyala), a mágikus elemek szinte kihívó természetességgel simulnak az aprólékos leírások révén tárgyilagosan megjelenített világ szövetébe. A márquezi írásmódtól (amit mágikus realizmusnak is szoktunk nevezni) mégis olyan távol van, mint Makó Jeruzsálemtől, sokkal közelebb áll a hatvanas-hetvenes évek magyar kisprózahagyományához. Az elbeszélések rendkívül szerteágazó kulturális utalásokkal dolgoznak, olyan óriási, sűrű szövésű háló ez, ami szinte az egész világot át akarja érni: Platóntól a videojátékokig, a zsidó bölcseleti hagyománytól a kortárs építészet és a matematika filozófiai kérdésein át a mindennapi élet sorsszerű semmiségeivel együtt.

Ám a különféle tér-idő koordinátákkal ellátott történetek egy rugóra járnak: az elhomályosulás, útkeresés, összeomlás kulcsszavai mentén bonyolódik a figurák élete. Konkrét és metaforikus csapdahelyzetekből kilábalni, új célokat, lehetőségeket, azaz nyelvet találni a saját sorsuk felismeréséhez és elbeszéléséhez: ez a vissza-visszatérő konfliktus lényege. Az elbeszélésmód anyagszerűsége és kompozíciója mellett a metafizikusság is lényegi vonás: az egyszerre nyelvi és filozófiai értelemben vett építkezés a körültekintő önreflexió minőség-ellenőrzése mellett folyik. Néhol közel kerül az egzisztenicalizmushoz: a Pozsony városát kézzelfogható érzékiséggel megjelenítő Triptichon című szövegben például elér egy végpontot: „Ennek persze semmi értelme, abszurd spekuláció az egész.

Tulajdonképpen semminek nincs értelme.” Ám a túl hosszan kitartott, a semmi fokáról mindig visszarántott „spekuláció” igenis téttel bír, lételméleti határhelyzetekről tudósít a fantázia és valóság viszonyának réseibe bújva. A kötetben fényképek is szerepelnek (Szász Judith munkái). Ezek a városlakó és a természet, a városi lét és magány kapcsolatát kutatják: a lepusztultságot, az elhanyagolt, mert félreeső városi tereket megmutatva nem illusztrálják az egyes szövegeket, sokkal inkább párbeszédbe lépnek velük. Kép és szöveg viszonya tehát nem a seebaldi utat követi, hanem a médiumok közötti kölcsönhatás irányába mutat.

Ezeken a képeken a városi térből hiányzik az ember, de még a humánum is, és ez rímel arra, ahogy a szövegekben megjelenített emberek is könnyen elbizonytalanodnak önnön létezésükben. Az elbeszélői fogások (álmok, visszaemlékezések, talált kézirat) az én elbizonytalanítását célozzák, de többször szó szerint is megtörténik az énvesztés, mint a Fény című szövegben: „Lehet, hogy csak másolat vagyok, mind azok vagyunk, és egyikünk sem másolódott a másikról, mégis egyformák vagyunk. […] Árnyékok vagyunk. Vagy tükörképek.” Ezzel kapcsolatos, hogy gyakran találkozik az olvasó szenvtelenül elbeszélt halállal, és ez akkor is figyelemre méltó, ha a figurák megjelenítésének realisztikus vonásait nem keverjük össze magával a realizmussal: Száz Pál kötete nem a referenciális, beleélő olvasást és a kizárólagos világszerűség megalkotását ambícionálja.