Néhány éve találkoztunk. Otthonában kerestem föl, már nagybeteg volt. Keveset beszélt, de valami pajkosságot éreztem ki szavaiból. Mintha ezzel akarta volna tudatni, a helyzetet ne vegyem egészen komolyan. Mert amúgy ő halálosan komolyan vette a rajzolást. Felesége - és hűséges munkatársa -, Irén kezembe nyomta a Vuk (meg nem valósult) folytatásának „storyboard"-ját, vagyis képes forgatókönyvét, amelytől elképedtem.

Aprólékos gondossággal és eleganciával voltak megrajzolva a jelenetek - papíron. Ahogy emlékszem, előkerültek akkor más storyboardok is, egyik ámulatból a másikba estem, ő pedig csak ült a díványon, pokrócba takarózva, és egykedvűen nézett maga elé. Már nem nagyon érdekelte az egész. Már tudott valamit, amit mi még nem is akartunk tudni.

Arról, hogy óriási humora volt, a Pannónia Filmstúdióban legendák keringtek. Pontosan olyan volt ő maga is, mint „gyermekei", például Vuk, a rókakölyök vagy Gusztáv, akiről sorozatot szintén nagyágyúkkal, Nepp Józseffel és Jankovics Marcellel együtt készített: szeretnivaló, esendő, túlélő.

Dargay Attila rajzfilmrendező

A többi között túlélte, hogy a negyvenes évek végén „osztályidegenként" kirúgták a képzőművészeti főiskoláról. „Bosszúból" - ó, istenem, ő és a bosszú! - az egyik legnépszerűbb rajzoló és rendező lett Magyarországon.

Rengeteget rajzolt, felnőtt és gyereklapokba is, képregényeket. Készített kisfilmeket, például a Ne hagyd magad, emberkét, a Dióbél királyfit, a hatvanas évektől pedig emlékezetes sorozatokat: a Gusztávon kívül a Vili és a bütyök, a La Fontain vagy a Pom-pom meséi címűt és másokat. Négy nagyfilmet rendezett, mind a négy örökbecsű darab: Lúdas Matyi, Vuk, Szaffi és Az erdő kapitánya. Világszerte nézték, nézik műveit, egyik megalapozója lett a magyar rajzfilm nemzetközi hírnevének.