Elvis Costello a MüPában Posztós János / Művészetek Palotája

Az volna szép, ha azt is mondhatnám: egészséges hang, de azért ez nem pont így van. És nem a kis finom elcsuklásokra gondolok, mert ez, mondhatni stílus, a szőrös, szálkás orgánum, nekem olyan, mintha drótkefével simogatnák a gerincoszlopomat, egy ideig érdekes, de megvannak határai.

Ezt a határt biztosan nem érezte Elvis Costello, pedig vagányul penderült a pódiumra, kék öltöny, fehér szalmakalap, vastag keretes szemüveg, minden, csak nem rocksztár külső. Viszont hat gitár van a színpadon, ez most a társasága. Bár Costello mindig is híres volt a mellette dolgozó jó zenekarról, most egyedül áll ki, lendületesen kezd, de a lendület körülbelül egy percig tart, aztán kezd még azon melegében elfogyni. Kellemetlen meglepetés, hogy közben pokoli hamisan is énekel, pedig annyira nem bonyolultak ezek a dalok. Nyilván nem is a bonyodalom miatt történik mindez, a hangszálak fáradtak el az idők során, vagy a hozzájuk kapcsolódó izmok, mindenesetre Elvis Costello szinte végig alacsonyan intonál.

Ennek fényében kell hozzá bátorság, hogy egyedül legyen a pódiumon, és kell némi türelem az elviseléséhez, egy idő után azon kapom magam, hogy csak azt a bazi nagy Gibson gitárt nézem, amíg azt nem pengeti meg, addig nincs vége.

Meglepetésre akkor sincs vége, amikor megpengeti, pedig nem sokkal később kimegy, pont elég is volt az egészből, elmondhatjuk, hogy láttuk, hogy rokonszenves férfiú, és jól meséli a történeteket a családról, múltról, a pálya elejéről. Harmincnyolc éve van a pályán, és először vetődött el Budapestre. A felesége már volt itt, mondja, és nem kell hozzátennie, ki az: Diana Krall. Két ráadás, már a zongora mellett, köszönjük.

Még egy dal gitáron. Aztán még egy. Döbbenten látom, hogy a tar fejű segéderő mindig visszahozza a felhangolt hangszereket, vagy vizet tölt a hangfal tetején álló pohárba, szó sincs ráadásokról, ez még mind a show része. Nézőpont kérdése, hogy akkor most megdolgozik a pénzéért vagy lelőhetetlen dalos madár, mindenesetre két órán keresztül nyomja, mikrofonnal, anélkül, és amikor már végképp meggyűlölném, csinál valami igazán jót. Elénekli az I Want Yout (nem, nem azonos a Dylan-dallal, csak a címe), közben lejön a színpadról, körbesétálja a termet, leül az egyik üres székre, kezet csókol az egyik jegyszedőnek, hirtelen olyan kellemesen otthonos lesz az egész, de ha most sem hagyja abba…

Abbahagyja.

Elvis Costello - MüPa