Meg arról is szól a film, hogy belökték az ajtót az újabb generáció színészei, és nem csak olyanok, akiktől már eleve vártuk az áttörést, mint az ifjabb Vidnyánszky vagy a kedves arcú Törőcsik Franciska, de, mondjuk Klem Viktor is, aki igazán türelmesen dolgozik mindig a társak alá, ha színházról van szó, most meg úgy főszerepel, mintha világéletében ez lett volna a dolga, mint valami magyar Russell Crowe, villantgatja a szemét, jelen van, de nem borul el az agya a nagy lehetőségtől. Szép találat rendezői részről, szép munka a kamera másik oldalán. De örülni lehet Fenyő Ivánnak ebben a kockafejű változatban, számomra hitelesebb, mint szépfiú korában, a tartása, járása, testalkata mind jobban a helyén van itt, mint a korábbi filmjeiben. Ha még Györgyi Anna is le tudna szokni arról, hogy úgy beszéljen, mintha mindjárt dalra fakadna, azt mondanám, milyen pompás kis stáb, vajon mire lehet menni velük.

Fenyő Iván ebben a kockafejű szerepben kifejezetten hiteles Megafilm

Nem tudom, mire lehet, a Veszettek mindenesetre megállt félúton. Ha csak a film világát nézzük, akkor azért, mert az ember gyűlöl olyan filmeket nézni, amelyikben hárman fél- vagy egészen holtra vernek egy negyediket, de ha már nézni kell, akkor legyen mit nézni. Akkor érezni akarom a vér ízét, a félő ember verejtékének a szagát, hallani a csont repedését, átélni az erőszak gyönyörét és borzalmasságát. Akkor tegyék már meg nekem, hogy igazi élményt nyújtanak, és nem egy kút kávája mögött rugdosnak színleg valami homokzsákot, mert így megint csak ott vagyunk, ahol minden finom, értelmiségi megbeszélésen: igen, ez szörnyű. Igen, ez megoldhatatlan. Ne is nézz oda.

Igen, szörnyű, sőt megoldhatatlan, csak így egy perccel sem jutunk közelebb semmihez. Nem mintha azt kívánnám, hogy a romák és nem romák közötti együttélés módozatait filmben oldják meg, csak ha már ez a téma, akkor legalább a sürgetést jó volna érezni a nézőtéren: ez ilyen, és nem maradhat sokáig ilyen. De a Veszettekből még azt sem tudom megállapítani, hogy milyen. Csak azt, hogy nehéz, és csak némileg könnyíti meg a tájékozódást a világban, hogy a náci érzelmű szereplők igen előrelátóan fekete inget viselnek és rövidre vágják a hajukat.

Nem várom a megoldást, és azt is el tudom fogadni, hogy a probléma megoldhatatlan, csak a rossz és a még rosszabb között lehet választani. Törni kell valaminek, és vagy a boltokat törik fel, vagy egymás fejét törik be. Csak ezt a harmadik esetet nem bírom már hallgatni, ezt az „el kell innét (vagy legalább onnét) menni”. Nyilván azért, mert annyiszor hallgattam már a hetvenes és nyolcvanas években, hogy unom. Mert nincsenek már itt az oroszok, akikre rá lehetne fogni az élhetetlenségünket, magunknak barmoljuk el a magunk életét.

VESZETTEK
Forgalmazza a HungariCom