Nyolcvannál több esemény zajlik és zajlott a diaszpórahét keretében Veszprémben és Balatonfüreden, hála Géczi János dékánhelyettes, költő és programbizottsági elnök kifogyhatatlan, városokat és régiókat működésben tartó szervező energiáinak. A XX. századi magyar emigráció kultúrája a magyar művelődésnek itthon – a külső és belső szabadsághiány miatt – létrejönni nem képes lehetőségeit mutatja meg, azt, hogy mi minden lehetett volna belőlünk, mi az, ami végül csak elzártan, a periférián, utólag is csak nagy nehezen vagy sehogy sem visszafogadva teremhetett meg valamelyest, az anyanyelv mindennapjaitól jórészt elszigetelten.

Ennek legfontosabb példája a minden rendű és rangú avantgárd története, amelyet még mindig, még egy teljes évszázad távolából is idegenkedve szemlélünk. A párizsi Magyar Műhely felfedező szellemű, ízig-vérig modernista ősszerkesztőinek a PIM-ből átmenetileg Veszprémbe költöző, lenyűgöző vizuális költészeti kiállítása tanúskodott erről első renden a Vár aljában, a Művészetek Házában. A megnyitó után az, aki igazán sietett, még átérhetett a közelben lévő Utas és Holdvilág Antikváriumba, ahol Ferdinandy György mesélt páratlanul kalandos életéről charmeur dandyként Józsa Márta szerkesztőnek. Ha őt, a 200 ezer ’56-os emigráns egyikét figyeli az ember, könnyen az a benyomása támad, hogy mindaz, ami az elmúlt évtizedekben történt velünk, egy könnyed tollal megírt kis abszurd egyperces novella pusztán, alkalom a fanyar történelmi bölcsesség megszerzéséhez.

A nap vége Nagy József színházáé volt kedden. Először a hozzá kapcsolódó Jel Színház című Ex Symposion-számot mutatják be a szerkesztők, ami azért különösen szép, mert egy délvidéki emigráns lap beszél egy délvidéki emigráns művészről. A lap a délszláv háborúk idején költözött Veszprémbe Géczi segítségével, sokat hozzáadva a város kozmopolita kulturális karakteréhez, Nagy József jóval korábban távozott Párizsba a Vajdaságból.

Aztán Tolnai Ottó verseiből készült darabját mutatja be a Jel Színház, aztán megfordítva: Tolnai nyitja meg Nagy fotókiállítását, amely mélyen egylényegű azzal, amit a színpadon láthattunk. A Nagy József-jelenség lényege közös bennük, amit Urbán András szabadkai színigazgató-rendező ír le pontosan: „Abban is van valami lenyűgöző, ha valaki világhírű művészként a kanizsai járás fűszálairól beszél, ezt tartja örök inspirációs térnek.” Ez a teljes diaszpórahét mottója is lehetne.

Bár már minden nagyobb világbéli magyar közösség sorra került, a programsorozat folytatódik, csak fordított optikával. Jövőre Románia nem magyar etnikai közösségei jönnek a tervek szerint: örmények, szászok, cigányok, zsidók, románok. Emlékeztetve egy az elmúlt században szinte eltűnt, sokkultúrájú Közép-Európára és egy egyre távolodó, mégis mind fájdalmasabban aktuális másik Magyarország közöttünk élő ígéretére.