Nincs romlandóbb egy újságcikknél - ezt tapasztalatból tudom. Amiről néhány éve azt gondoltam, hogy jó írás, azon ma már gyakran nevetni vagy sírni lenne kedvem. Egy 32 éves cikknél pedig a legritkább esetben érzi azt az ember, hogy akár a holnapi lapban is megjelenhetne. A Népszabadság 1978 márciusában megjelent cikke jóformán ilyen, pedig egy játékkártyagyárról szóló riport már akkor sem tartozott nagy kiugrási lehetőségek közé. Horváth Kálmán mégis becsülettel és élvezetesen teljesítette a penzumot.

Bátran idézhetek belőle: "Talán a kártya feltalálásától hivatkoznak két dologra a vérbeli játékosok: a balszerencsére és a hamar szétfoszló, sarkait elvesztő lapokra. Az első kifogásra legfeljebb egy örökzöldnek tetsző mondással felelhetnek a kártyagyártók: 'Piatnik csak kártyát adott, szerencsét nem.' Azt viszont Piatnikék is megtudhatták, hogy a szerencse forgandó, hiszen a híres kártyagyár 1950-től már állami vállalatként gyártotta a lapokat. A cikkből kiderül, hogy 1978-ban Törökországban, Tunéziában, Libanonban és Szudánban szinte monopolhelyzetben volt.

A kártyagyár története a kiegyezésig nyúlik vissza. A kartya-jatek.hu honlapon olvasható alapos leírás szerint 1867 után a kártyapiacon kialakult konkurenciaharc a pesti kártyakészítőket arra késztette, hogy a gazdasági fellendülésben bízva létrehozzák az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulatot. A cégalapítók 1868. novemberben 28-án írták alá a cégalapító okiratot. 1873-ban évi 100 ezer „tucat" kártyát gyártottak itt. 1880-1890 között jelentős üzleti sikereket értek el, de aztán gyors hanyatlással olyan mennyiségű adósságot halmoztak fel, amely a cég csődjéhez vezetett. A korabeli napilapok cikkei megvilágítják a bukás egyik fontos okát: olyan kártyák kerültek forgalomba, amelyeket a hátoldalukról is fel lehetett ismerni. Az Első Magyar Kártyagyárat végül 1896-ban eladták a bécsi Ferdinand Piatnik und Söhne Játékkártyagyárnak.

Az új üzemépület 1903-ra épült fel a Rottenbiller utcában (itt működött a riport idején is). A Piatnik 1912-re érte el, hogy szinte kizárólagos gyártója lett a játékkártyáknak a monarchiában. A bécsi, budapesti, később a prágai és krakkói nyomdákból fél Európát ellátták játékeszközökkel. Míg be nem ütött a második világháború, és az azt követő államosítás. A kártyagyáros forgandó szerencséje azonban úgy hozta, hogy ma is sok magyar kártyás Piatnik-lapokkal veri a blattot, hiszen újra az itteni piac meghatározó szereplője a társaság. A nagy konkurense éppen az egykori budapesti leánycége. Az állami játékkártyagyár 1974-ben egyesült az Offset Nyomdával, majd ezt a társaságot privatizálta a 90-es évek közepén az osztrák Goldmann-nyomdacsoport. Így ma már a „labancok" vívják a csatát a magyar kártyával is. És élvezik a póker felfutását Magyarországon is.

Nem minta a Rottenbiller utcából 1978-ban kikerült lapokkal nem kártyáztak volna profi pókerjátékosok. Ahogy a cikk fogalmaz: „Néhány külföldi kártyaklubban a játék egyeseknek munka, azaz pénzszerzési lehetőség. Ezért a pókerezők mindössze háromszor osztanak ugyanabból a pakliból. A nemzetközi tapasztalatok szerint ugyanis egy jól felkészült hamiskártyás ennyi idő alatt képes cinkelni, azaz megjelölni bizonyos lapokat."

A külföldi profik az exportra gyártott lapok hátoldalán szolidabb ábrákkal találkoztak, a hazai paklikban azonban itt élték ki a tervezők a fantáziájukat. „Hol van már az idő, amikor csak a Piatnik Nándor és Fia feliratot vagy a lovas zsokét láthatta a partner az ellenfele kezében"- fogalmaz a cikk. A Rottenbiller utcai belföldi lapok hátoldalán akkoriban már vadnyugati utcarészletek, egzotikus állatok és népművészeti motívumok tűntek fel - mellettük pedig reklámok is: a megrendelő vállalatok és intézmények ábrái. Az előlapon azonban nem lehetett változtatni. Megpróbálták ugyan, a gyár százéves évfordulóján új figurákat rajzoltak, de a zsugásoknak csak a régi kellett - ahogyan leginkább azóta is.

A korabeli kártyagyártók ezt nem érezhették át, hiszen a cikk szerzőjének arra a kérdésére, melyik kártyajátékot szeretik a legjobban, a telepvezető és a főművezető is azt válaszolta: egyiket sem. „Valami olyan csömört éreznek, mint a cukrász az édesség vagy a hentes a kolbász iránt. Otthon szabad idejükben inkább olvasnak, tévét néznek vagy zenét hallgatnak, eszükbe sem jut, hogy munkájuk végtermékét kézbe vegyék."

Ebből is látszik, hogy az újságírás nagyobb rabság a kártyagyártásnál, mert én itthon sem tudok tőle szabadulni. Bár azért a hentesek kolbászundorával kapcsolatban is vannak kétségeim.