A képre dátumnak 1967 volt írva, de ez téves lehet, mert hamar megállapítottam, hogy a 66-os Magyar Kupáról van szó (az eredményt le tudtam olvasni a Népstadion táblájáról: Ferencváros-Győr 2:3).

Úgy emlékeztem, annak idején augusztus 20-a környékén rendezték a döntőket, ezért az archívumban az 1966/VIII. kötetet poroltam le először. De hosszas lapozgatás után csak a 16 közé jutásért rendezett meccsekről találtam valami rövid hírt. Augusztusban amúgy is foglalt volt a stadion, mert akkor rendezték a budapesti atlétikai Európa-bajnokságot. De hiszen Laci bátyám ki is vitt egy vagy két napra! - idéztem föl magamban. Végigálltuk a hosszú sort jegyért, de megérte, mert láttuk a furcsa mozgású Mecser Lajost, ahogy második lett tízezer méteren. És igen, igen a hatalmas Varjú „Vilit" (VM Közért, (19,43 méter), aki megnyerte a súlylökést!

Kézbe veszem egyik kötetet a másik után. Nagy nehezen megtalálom a következő fordulók eredményeit, közben meg egy-egy korabeli híren is megáll a szemem.

Erre nem emlékeztem: Elhunyt Malinovszkij marsall, annak a Vörös Hadseregnek vezérlő tábornoka, amelyik 1945-ben, felszabadította (?), megszállta (?), legyőzte (?) Magyarországot, mindenesetre a nácikat végleg (?) kiüldözte. És - erre isten bizony, nagyon is jól emlékeztem, mert az általános iskolában vetélkedtünk, ki tudja sorrendben elmondani a szovjet és amerikai űrhajósokat - meghalt Komarov: ő volt az első asztronauta, akiről elismerték, hogy űrrepülés közben vesztette életét.

Persze a legjobban arra emlékszem, milyen biztosak voltunk benne, hogy a Vasas simán legyőzi majd a BEK-ben a védő Internazionalét (miután összesítésben 7:0-lal kiverte a Sporting Lisszabont!). A milánói 1:2 után (a magyar gólt Puskás Lajos szerezte), óriási csalódás volt, hogy a zsúfolt Népstadionban Farkaséknak semmi sem sikerült, a profi olaszok Mazzola két góljával simán nyertek.

Eljutok decemberig, és még nincs hír a döntőről. Hopp, közben találok egy a szokásosnál jóval vastagabb lapszámot, benne Kádár János beszédével a IX. pártkongresszuson... Akkoriban szoktunk rá osztálytársaimmal, hogy egy héten kétszer hajnali hatkor a Margit-szigeti Sportuszodában gyülekezzünk. A legnagyobb hidegben is a kinti medencében róttuk a hosszokat, azután próbáltunk időben beérni az iskolába. A Jászai Mari térről indult a 15-ös villamos, a Pozsonyi út és Tutaj utca sarkán állt meg, onnan szaladtunk a Pannóniába (akkor Sallai Imre Általános Iskola és Gimnázium). Egyszer nyolc óra öt perckor a folyósón botlottunk bele az igazgató úrba (fura, de sosem volt nekünk elvtárs, sem tanár elvtárs/nő, mint hallani cseh filmekben). - Ti elkéstek, amikor a kongresszus keményen dolgozik?! - állított meg minket. Ne tessék röhögni! Mi sem mertünk. De vajon a történelem óráin a Don-kanyari élményeit velünk megosztó ember komolyan gondolta? Azt hiszem, tudom a választ, de nem árulom el. Sokkal bonyolultabb ez, minthogy ebben a fekete-fehér világban el tudnám magyarázni.

Kiderül, mégis 67-es a kép. És ott végül az április 27-i számban megtalálom, amit kerestem: „Talán a hűvös, esőre hajló időjárás tette még inkább az első, vagy eredménytelen döntő gyenge játékának is szerepe volt abban, hogy szerda este a Népstadionban még bajnoki mérkőzéseknél is kevesebb (alig 8000) szurkoló volt kíváncsi a kupadöntőre."

Előző nap - szerdán - rendezték tehát az 1966. évi Magyar Népköztársasági Kupa megismételt döntőjét (a három héttel előtte rendezett első meccs hosszabbítás után is 1:1 marad). Nem volt rangja - már akkor sem - a kupának. Az újságíró - aki nyilván meg sem várta a kupa átadását, a meccs után rohant a sajtószobába, hogy telefonon ledarálja a szöveget a gépírónőnek, vagy talán egyenesen „ólomba írták", hogy elérjék vele a lapzártát - nehezményezte, hogy a „találkozó inkább edzőmérkőzésnek tűnt" és „ahogy múlt az idő, mind »barátságosabb« jelleget öltött". „A játékosok még az összecsapások látszatát is elkerülték."

Ehhez képest kétszer is a nagyon tartalékos Fradi vezetett (Rátkai kitöréséből és Novák szabadrúgásból lőtt gólt), az ETO mindig egyenlített (Győrffy az elalvó védelem mellett, az előretörő hátvéd, Izsáki erős lövéssel), és csak a 75. percben sikerült (Vajda öngóljával) megszerezni a győzelmet. Mert közben „úgy látszott, Géczi számára nincs védhetetlen lövés. Szinte egymaga tartóztatta föl az egész győri csatársort."

De nem a meccs az igazán érdekes, hanem a kép közepén a győztesnek járó kupát átvevő játékos. Fehér mezben a győri csapatkapitány, Palotai Károly, aki az 1964-es tokiói olimpián aranyérmes futballcsapatnak is kapitánya volt. Sportpályafutását befejezve pedig világhírű bíró lett belőle. Két BEK-döntőt is vezetett: 1976-ban, a Bayer München- St. Etienne meccset, 1981-ben, a Real Madrid-Liverpool összecsapást. Három világbajnokságon is vezetett mérkőzést, esélyesnek tartották vébédöntőn való bíráskodásra is, de végül erről lemaradt. (Ez eddig egy magyar játékvezetőnek, Puhl Sándornak adatott meg.)

S még egy pillantás a képre. Ne maradjon szó nélkül, hogy bármennyire tartalékos volt is az FTC ezen a napon, a feketeruhás partjelző mellől mégiscsak Albert Flórián lesi a kupaátadást. A Császár sem tudott csodát tenni mindig.

Átadás - átvétel