Karafiáth Orsolya a Scolarnál megjelent kötete minden részletében meg van tervezve, össze van rendezve. A négyzet alakú könyvtest maga fekete, amelynek közepén fehér csíkban feketével áll a cím, rajta a védőborító viszont fehér, amelyben fekete csíkon fehérek a címbetűk. A címlapon kerámiaalkotás: cserepeire széteső nőforma (vagy ellenkezőleg, a szétszórt cserepekből éppen most áll össze?!) bizonytalan mozdulatot tesz (Torma Éva műve). A vakítóan fehér lapokra nyomtatott versek sorát megszakítja három fekete lap: fekete alapon fekete négyzet, a modern művészet Malevics által épp 100 éve megfogalmazott egyik meghatározó gondolata. De a harmadikra fehér betűkkel nyomtatva van a könyv utolsó versének második fele.

A hátsó fülön a „költő, író, publicista, performer” mellképén a ruha visszaidézi a borító szaggatottságát, ami még világosabb lesz, ha a mobiltelefonját a megadott QR-kódra irányítva az olvasónak elindul a Takáts Eszter Beat Band a könyvhöz készült videoklipje, amelyben a töredezett alak életre kel.

Jól van ez így, aki verssel él, valószínűleg kifinomult ízléssel van megáldva, veszi a lapot, pláne ha mindehhez illeszkednek a versek is: általában gondosan kiválasztott, egyetlen névelős szó a cím, pontosak az ütemek, és éppen csak félrímekkel tartja fönn a versérzést a költő, tudja, hogy ennyi még ma is jólesik a magyar olvasónak.

Meg azt is szereti, hogy szituációkba helyezze a férfi- és női szerepeket, amelyeket ábrázolni akar és tud. Karafiáth Orsolya indulásakor az volt verseinek nagy erénye, hogy pontos helyzeteket tudott alkotni, modern formában újrahasználni az életképet, amit pedig a XIX. században felejtettünk.

A mostani versek jellemzően kevésbé konkrétak, de azért mindig megjelennek a felvilágosító sorok. A hatalmas hegy mondja például „Engem látsz úgyis minden férfi arcban”, és ez a kijelentés is pontos, ha nem is egyértelmű: „Prédásülnek vadállatban, pókokban, molyokban, patkányban.

Vannak világosabb sorok is: „és mindig én szerettem volna lenni / a lány a parton, pöttyös, szexi dresszben.” (Próbababa), vagy „anyának már megint migrénje van / mi szexeset játszunk a nagyszobában / ma én vagyok a bajszos csábító / zsófi piheg rúzsostul pongyolában” (Tükör, anya szeretője), de mindig kárpótol érte a tökéletesen hiteles helyzet, és hogy a szereplők nagyon bonyolult viszonyban állnak egymással és a történésekkel.

Beszippantják az olvasót ezek a versek. A könyv végére ér, rögtön kezdi újra, és most mást jelentenek. Nemcsak a költő él, a versei is.