Amikor a gyermek Leo Nucci megnézte a Rigoletto című 1946-os, fekete-fehér operafilmet Tito Gobbival a címszerepben, még nem sejtette, hogy egész életét meghatározza majd a tragikus sorsú udvari bolond karaktere. Azóta félezernél is többször énekelte Rigolettót, és nem tervezi, hogy visszavonul.

„Ötszáztíznél tartok, de a jelmezes főpróbákat nem számolom. Azokkal együtt hatszáznál is több van már a torkomban” – mondta lapunknak a 73 esztendős bariton. – Úgy szoktam mondani: nem eljátszom, hanem élem Rigolettót. Nemrég négyszer énekeltem el egy hét alatt. Mások szerint őrültség, de mit tegyek? Leo Nucci lélekben még mindig az a fiatalember, aki 42 esztendeje először lépett színpadra Rigolettóként.”

Nem akármilyen körülmények között debütált: partnere hat hónapos terhes felesége, Adriana Anelli volt. Nem emlékszik az életének olyan percére, amelyet zene nélkül töltött volna. „Kilenc évig harsonáztam, az összes rokonom operarajongó, és tagja volt valamilyen zenekarnak. A nagymamám úgy él az emlékeimben, hogy Violetta áriáját énekli a Traviatából.”

Bár rendszerint nyílt színi tapssal ünneplik a világ legrangosabb operaházaiban, s még a finnyás olasz közönség is a lábai előtt hever, nem lehet ráfogni, hogy elszállt a sikertől. „Szándékosan kerülöm a karrier szót. Nekem munkám van, nem karrierem: egyetlen percet sem pazaroltam az életemből a publicitásra. Engem nem szponzorálnak luxus óramárkák, nem szerepelek a bulvármagazinok címlapján. Mindig azt mondom: a híres és a nagy énekes nem feltétlenül ugyanaz. Én mindig is profi énekes akartam lenni – a szó szakmai értelmében. Hogy híres vagyok-e, az más kérdés. Amikor kiállok a színpadra, kétezer ember tisztában van azzal, ki vagyok, de szerencsére el tudok menni anélkül étterembe, hogy lépten-nyomon felismernének. Talán furcsa, amit mondok – de hát én magam is az vagyok.”

A világhírű olasz bariton ma a Tavaszi Fesztiválon lép fel YouTube

Bár repertoárja 73 operát ölel fel, az utóbbi években Verdire specializálódott. „Verdit a humanizmusa különbözteti meg az összes többi nagy zeneszerzőtől. Nem hangszerek tömegével hat, hanem az emberiesség erejével. Ez az, amit én is szeretnék: emberi lenni a színpadon, érzelmeket közvetíteni. Nemrég azt kérdezte egy kollégám, hogy lehet az, hogy elénekeltem huszonkét Verdi-opera baritonszerepét, a maradék néhány művet viszont sosem? Ugyanazt mondhatom, amit Carlos Kleiber karmester, amikor arról faggatta egy újságíró, miért nem akarja a Don Giovannit vezényelni: azért, mert nem érdekel. Csakis azokra a művekre koncentrálok, amelyek fontosak számomra. Az az ambícióm, hogy minél jobban visszaadjam a zeneszerző eredeti szándékát.”

Szenvedélyesen szereti a hazáját. Imád repülni, szabad idejében pedig biciklizéssel tartja karban magát, illetve kerékpárversenyeket néz. S persze zenét hallgat: bár mindenevőnek vallja magát, szerinte az opera külön kategóriát képvisel. „Végső soron a legjobb dal is egy dal csupán. Az opera viszont olyan, akár egy jó könyv: ha tíz év elteltével elővesszük, egy sor addig nem látott aktualitásra bukkanunk. Az opera: az élet. Semmi több.”