Virágot vinni a kedvesnek: nagyszerű. Verset írni neki: csodálatos. Mindegy, milyen virágot, de nem mindegy, milyen verset. Én legalábbis úgy képzeltem, csak Radnóti-verset érdemes.

Például ezt:

Fázol?

Olyan vagy, mint hóval teli bokron

az árva madárfütty.

Radnóti Miklós, az egyik legnagyobb magyar költő már hetven éve halott, és akinek a legszebb szerelmes verseket írta, azóta élt közöttünk. Micsoda teher lehetett neki! Akármit is akart volna, nem lehetett saját élete. De micsoda édes teher!

Amikor először, meg amikor ezredszer olvasta, mondta magában, mondjuk ezeket a sorokat:

Jókor menekülsz! A patak csupa bánat.
Felborzad a szél. Kiszakadnak a felhők.
Csattanva lezúdul a zápor a vízre.
Elporlik a csöpp. Nézek utánad.

Elporlik a csöpp. De a test csak utánad
nyújtózik, az izmok erős szövedéke
még őrzi a vad szorítást, a szerelmet!
Emlékszik és gyötri a bánat.

Úgy gyötri a testet utánad a bánat,
úgy röppen a lélek utánad, elébed,
ó, semmi, de semmise már! Ez a zápor
sem mossa le rólam a vágyat utánad.

(Zápor)

És persze a vers, amit, remélem, minden magyar gimnazista föl tud idézni. Hogy mi az otthon, nekem mindig ez jelentette, és ez fogja jelenteni:

s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan     a lassu délelőtt,

És tessék újra megnézni a tördelését, ez egy képvers, a kettős oszlop, amelyben hajtották az embereket az úton. Nagyon nagy vers az Erőltetett menet, és ha másból nem, ebből tudhatja, minden diák, mennyivel több a költemény, mint hogy rímek vannak a sorok végén.

Meghalt a „hitvesem s barátom”, aki, remélem, hogy egyszer megélte azt a jobb kort, amelyre együtt vágytak.