A lemondása után először lapunknak nyilatkozó Takács Imre számolt be róla, hogy eljuttattak egy szakmai anyagot a miniszterelnökségnek, amely úgy tenné lehetővé az Esterházy-kincsek felhasználását Fertődőn, hogy figyelembe venné egyúttal a gyűjteményi egységre és az állagvédelemre vonatkozó szakmai megfontolásokat is. Amikor azonban ki szerettük volna kérni a javaslatot, és érdeklődtünk, miért nem kaptak rá választ benyújtói, Mikecz Péter, a Miniszterelnökség igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkára arról tájékoztatott bennünket, hogy „a levél nem lelhető fel a Miniszterelnökség nyilvántartásában”.

A szöveg, amely valamilyen fatális véletlen folytán nem juthatott el a döntéshozókhoz, három lehetőséget vázol fel Fertőd jövőbeni múzeumi funkcióját illetően.

Az első szerint itt lehetne összegyűjteni és bemutatni a „jelenleg állami tulajdonban lévő, az országos közgyűjtemények által megfelelő módon kezelt valamennyi herceg Esterházy emléket, műalkotást, dokumentumot” egy „új, egységes intézményi keretben”. Ez a teljes magyar közgyűjteményi szférát átformáló vállalkozás mintegy 50 ezer tételnyi múzeumi tárgyat jelentene a legfontosabb országos közgyűjtemények (Iparművészeti, Szépművészeti, Nemzeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Széchenyi Könyvtár, Országos Levéltár) állományából. Ezek között ott vannak az ország legismertebb műtárgyai, úgy, mint Dürer, Leonardo, Rembrandt rajzai, Raffaello és Goya festményei, Mátyás király és Szapolyai János kincsei. A megvalósítás hatalmas teret, tudást, anyagi és emberi erőforrásokat igényelne, valamint „két nagy, nemzetközi hírű országos múzeumunk (Szépművészeti és Iparművészeti) erejének, intézményi presztízsének jelentékeny csökkenésé”-hez vezetne. Kérdés az is, hogy ezt a „szupermúzeumot” épp Fertődön kéne-e létrehozni, ha egyáltalán. A kormányzat szándékai ehhez a javaslat szerint a legkevésbé ésszerű modellhez állnak közel, azzal a különbséggel, hogy „csak” az Iparművészeti Múzeumhoz tartozó Esterházy-kincseket vinnék Fertődre, illetve a Széchenyi Könyvtár Zeneműtárának vonatkozó részét, továbbá a Nemzeti Múzeum Esterházy-tárgyai kerültek állítólag szóba, a Szépművészeti tekintélyes Esterházy-anyaga nem.

Ennél minden szempontból takarékosabb megoldás lehetne az osztrák és német „tartományi kiállítások” mintájára létrehozott időszaki kiállítások rendszere, amelyek egyszerre kapcsolódhatnának a régió múltjához, a helyi identitáshoz és a közeli Ausztriában párhuzamosan zajló hasonló folyamatokhoz, és válhatnának mégis országos jelentőségűvé. Az egyes projekteket az országos közgyűjtemények munkatársai készítenék elő és terveznék meg 4-5 évre előre külsős szakemberek, kurátorok bevonásával. A szezonális kiállítási rend a műtárgyak állagát is jobban védené, mindig megújult programot kínálna a látogatóknak és lényegesen kisebb állandó stábot igényelne.

A harmadik – ideális esetben nyilván a legjobb – hasznosítási mód a nagy gyűjteményekből kölcsönzött tárgyakra épülő, az Esterházyak történelmi szerepét bemutató állandó és az időszaki kiállítások egysége volna, ez viszont a tartományi kiállítások rendszerénél lényegesen többe kerülne, de várhatóan közel sem annyiba, mint a jelenlegi kormánydöntés várható költségei lehetnek. Mindenesetre egyik utóbbi megoldás sem veszélyeztetné egyetlen nagy nemzeti közgyűjtemény „presztízsét és fejődését”, gyűjteményi egységét sem, míg a jelenlegi kormányzati tervekről sokak szerint ez sem mondható el. Ráadásul azt is igazolja az anyag, hogy a múzeumvezetés, szemben a kormányzat vádjaival, nem kívánta saját tulajdonaként kezelni a műkincseket, akceptálta a kultúrpolitika elképzeléseit és kereste a kompromisszum lehetőségét. Ezért is kár azért a tavaly nyári, elkallódott e-mailért.