A főhős barátja, ez volt ő; nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna utolsónak bejönni és középen megállni egy tapsrendben. Különleges kategória ez: sok színészt közülük, a főhős barátai közül örök elégedetlenség kísér a pályán, de  Szabó Gyula a kevesek egyike volt. Talán mert természetes eszével tudta, hogy Horatio nélkül nincs Hamlet (ezt nem játszotta), Buga Jakab nélkül nincs a Tenkes kapitánya (ezt igen), Csontos őrnagy nélkül nincsen Princ, a katona (ezt is). De talán azért, mert a „vidéki, falusi, tanyasi gyereknek" (ő mondta ezt magáról) maga a színház és a színpad volt a csoda, és alig is hitte, hogy ott az ő helye.

Fotó: Blikk/Czerkl Gábor

Az ötvenes évek első felében végzett „népi származéknak" Apáthy Imre odakínálta ugyan a Nemzeti Színházat, de ő a szabályos utat, a vidéki kanyarokat választotta, nem sejtvén, hogy a Nemzeti ilyenformán örökre kimarad; majd Pestre kerülvén sok évig a Kazimir Károly vezette Thália volt az otthona, abszolválta a megannyi eposzt, Kalevalától a Csúsinguráig, és beutazta vele fél Európát, nagy szó volt ez akkoriban.

És mert voltak filmek, hát játszott bennük; elégedetten és szabatosan adta a karakterét, mert karakter volt, belefért a pap és a parasztember, a lázadó és a tűrő. Voltak tévésorozatok is, rendesen írták és rendezték őket – azokban is volt helye, a Rózsa Sándortól a Princig; kicsi hely, de az övé.

Évek óta nem játszott már, mert a betegség nem engedte, de előtte sokszor szerepelt Székesfehérváron, mert a pálya végére ismét a vidék jutott; más vidék ez már, mint a pálya elején, nem hiszem, hogy bánta volna. A hangját azok is ismerik, akik nem járnak színházba; finoman ízes tónusban mesélte a Magyar népmeséket (most is adják a gyerekcsatornán), játszotta Frakkot és a doktor Bubót, Kagot a Vukban, csipetnyi iróniával adta a fejvakarós Columbót. Sok szín, sok és sokféle szerep – szép hosszú pálya volt.

Szabó Gyula mint afféle alázatos színházi robotos kiérdemelte és meg is kapta az elismerést: 2000-ben Kossuth-díjas lett, 2006-ban pedig a Nemzet Színésze.

Ez utóbbi kitüntetésre mondják sokan, akik ismerik az idős színészek sokszor méltatlan egzisztenciális körülményeit, hogy arra a legjobb, hogy lehessen nemet mondani olyan feladatokra, amelyek már nehezükre esnek, vagy amelyekhez már nincsen kedvük. Szabó Gyula egy interjúban azt mondta: ki tudják fűteni majd a lakást. Elfáradt.

Ma is, holnap is, holnapután is ott lesz valamelyik szerepében valamelyik tévécsatornán.