Elfogytak a nagy nevek - Cannes-ból jelentjük
Ezt tavaly sokan megtanulták, akik a végén lezserül el sem mentek Laurent Cantet Arany Pálmás filmjére, Az osztályra.
A fesztivál vége félé közeledve értelemszerűen egyre fogynak a nagy nevek, akiknek szinte lehetetlen nemet mondani, ha új művel jelentkeznek. Az utolsó ezen az listán idén az osztrák Michael Haneke volt, aki A fehér szalag című drámájával megmutatta, mihez is ért a legjobban.
A depresszív atmoszféra teremtéshez első sorban. A huszadik század eleji németországi faluban játszódó filmnek cselekménye ugyan van, de története már nem sok (elég nehéz lenne elmesélni mi is történik konkrétan a két és fél órás játékidő alatt). Ami nem feltétlenül baj, mert semmiképp sem akar több lenni egy társadalomrajznál, egészen pontosan az észak-német protestáns szigorúan puritán világnak. Ami pedig ismeri Hanekét, tudja, hogy az erőszak minden egyes kockában ott lappang. Azaz nem csodálkozunk azon, hogy titokzatos körülmények között különös balesetek történnek.
Minden vallás szabályainak a szigorú betartása erőszakot szül - summázta üzentetét szóban is Haneke, aki visszautasította, hogy Bergmanhoz hasonlítják.
Mert ő Haneke.
