Tulajdonképpen minden meg van bocsátva, az életmű teljes súlyával áll előttünk. Majdnem minden. A kényszeres műtárgyimportot – hogy mihamarább túl legyünk a rendezés mértéktelenségein – már-már rutinszerűen vesszük. Az intézményt mostanában eluraló provinciális komparativizmus Bálint Endre korai korszakához nagy nevek közepes műveit kölcsönözte, hogy jobban kitessék, a még önállótlan festő mennyire Picasso és Braque hatása alatt dolgozott; igaz, beljebb Chagall Biblia-illusztrációi meg azt demonstrálják, mennyivel erősebbek a tárgybeli Bálint-akvarellek az idehozott könnyező szemű litográfiáknál.

A szentendrei ablakrácsot azért nem kellett volna. Akár autentikus, akár újrakovácsolt az itt látható példány, eltakarja a mögé rejtett képet, de a túlszemléltetésnek nem kevésbé komikus és fölösleges formája a Rottenbiller-sarok. Bálint negyvenkilenc után mellőzve és számkivetve élt művész sorstársakkal egy lakásban, ezt a korrekt, értelmes kísérőszövegen túl az utóbbiak néhány művével is szükségesnek vélték illusztrálni. Jó, hogy nem rekonstruálták az erzsébetvárosi bérházat, gondolja az eddig látottak alapján a néző, aztán az élcelődést súlyosan megbánja a párizsi diorámába ütközve. Amely építmény úgy igyekszik rekonstruálni a festő ottani padlásszobáját, ahogyan a hasonló múzeumi installációk a vízparti emlősök életkörülményeit: élethűen. Füstös kandalló, korabeli rádió, éppen csak a szállásadó viaszfigurájától tekintettek el.

Bálint Endre: Prométheusz születése – Prométheusz álma. 1968–1970. Olaj, vászon, 30x65 cm

A bálinti mű megértéséhez a ligeti látványosság semmivel nem járul hozzá, benne a képek oly messzire kerültek, hogy élvezhetetlenek, felejtsük el. Már csak azért is, mert– végig tudomásul veendő – az életmű előttünk áll. Alapos kutatásról és végiggondolt, végig értett folyamatról tanúskodik Kolozsváry Marianna katalógusa és kiállításszerkezete, méltatlan talmiságok nélkül is mutatná és értelmezné rendkí vüli életművet.

Bálint későn lett önálló művész. Ma sem nagyon érthető az az elhúzódó próbaidőszak, amellyel ez a mélyen intellektuális és rendkívül érzékeny festő a pályáját elkezdte, és amelyen sokáig az üldözés, a mellőzés, a dráma és a tragédiák látszólag nyomot nem hagytak. Negyvenöt-negyvenhatban, még czóbeles–barcsays portrékat fest az Európai Iskola oszlopaként, ötvenhatban negyvenkét éves, és a Halottak napja még színtiszta Vajda, jól és részletesen mutatja az életmű-kiállítás a közismert tényt, hogy Bálint a párizsi emigrációban lett Bálint és magyar mester. Ha elkanyarodunk az említett kulisszától és a nem kevésbé életrajzi értékkel bíró párizsi montázsoktól, megrendítő folyamatban láthatjuk az ötvenhetes emigráció következményeit. A Népliget, Sárospatak és Szentendre felfedezését, az oly felszabadultan és oly komisz-bálintosan megidézett bábszínház-, bádogkrisztus- és cégéremlékeket. Komisz-bálintosan, mert sajgó iróniával és kesernyés vágyakozással megfestett, immár mesteri képeket.

Ha Bálint festői ereje néhány portréban, egy virágárus-állapotjelentésben már a felszabadulás után megmutatkozott, Párizsban kiteljesedett és utánozhatatlanná nemesedett. Végtelenül gyöngéd mesterkolorittá, amely a geometrikus formákat is sejtelmessé emelte, és a vászon szövését látni engedve szinte testetlenné vált, bele-belecsapó harsánysággá, amely olykor harsányan tiszteletlen motívumokban öltött testet. Mindezek lírának és karmosságnak, tűnődésnek és nagyon is aktivitásnak olyan világát teremtették meg, amely már akkor, ott Franciaországban egyszeri és magyar volt.

Mindez a kinti évek során szerzett élmények gyűjteményével gyarapodott, és Bálint olyan kincsekkel tért haza, amelyek aztán Szentendre és Zsennye, barokk és ortodox művészet örökségével dúsítva váltak tragikusan harmonikus, tiszteletlenül megrendülő teljes piktúrává.

Igen, Bálint festészete tiszteletlenül megrendülő. Imakendőből fataleszt, lourdes-i gipszmáriácskákból szurkos-szutykos együttest perszifláló szellemét ismerve szakrilégium tehát a Szentendre nyolcadik temploma tábláját oltármenzára celebrálni a kiállítás legvégén. Részint ez így széplelkű giccs, részint tudni való, hogy az ortodox ikonosztázokat nem rakják oltármenzára.