Heller Ágnes határozott különbséget tesz a szenvedés és a fájdalom között. Értelmezésében az előbbi mindig kívülről szakad ránk, sorscsapás ez, melyet legfeljebb elviselni lehet. A lelki-szellemi társ (itt El Kazovszkij) halála talán a legnagyobb szenvedést rója a túlélőre. Szilágyi Ákos új kötetének versei ezt a gyötrelmet artikulálják, a roppant veszteséget, a barát nem pótolható hiányát. Ezt az emlékművet a szenvedés művészi dokumentumai állítják. Intenzitásuk már önmagában vall a tragédia szinte a lélek erejét meghaladó súlyáról.

Komor kötet, melynek minden darabjában ott van – hol brutálisan, hol rejtettebben – a halál, ami van, abból rendre nincs lesz, a valamiből semmi, a verőfényes nappalból pedig „éj lett / éj amelynél nincsen éjebb". A tragikus élmény mindent sötétbe borít: „E világ kietlen katlan, / Szörnyű hely s komfort se sok. / Szél nyög, nyúl sír – nem szokatlan / S széttépik vad farkasok." Az elvetett reményre itt – Vörösmarty Mihályt idézve – a sárkányfog-vetemény rímel.

A társ halála csak abszurditásként élhető meg, tehát a feldolgozás jórészt kívül esik a „józan ész" szokványos körein. A versekben sorjáznak e képtelenségélmény jelei: a groteszk társítások, képek, a szinte kényszeres rímek (a kínrímnek e művek esetében igen sajátos jelentése volna): „ki nem halott – halogén / úgy világít – főleg én! – / mint a Hold a Lét egén / s közben dalol: twist again".

Szilágyi Ákos tizenhat évesen, El Kazovszkij festménye, 1966-ból

„A veszteség gyászolása hét éven át tartott. Ebből készült ez a gyászemlékmű" – írja Szilágyi Ákos. Miként erre a kötet talányosnak tűnhető címe is utal, külön mitológiai lételméletet épít a kapcsolat síron túli megőrzésére. El Kazovszkij rajongott egyiptomi kultúráját idézi fel a kötet bevezető tanulmányában, mely szerint – nagyon leegyszerűsítve – a Ká az egyén hasonmása, tükörképe, mely örökkévalóan megőrzi az egyén konkrét tulajdonságait, a Bá pedig a lélek, mely elillan a halál beálltakor. E mitológia átszövi a kötetet, melyben El Kazovszkij Ká-ja is megszólalhat. Az elveszített társ tehát ennyiben tovább él. S tehetnénk-e ennél többet? Miközben persze, a mindennapi énünk tudja: a veszteség visszavonhatatlan.

El Kazovszkij temetésén Szilágyi ezzel zárja – a kötetben is megtalálható – mélyen megrendítő búcsúbeszédét: „ugye visszajössz még? / ugye nem mész el soha? / nem, nem jövök vissza. / hamu, pur, isa.