Most megjelenik Eisenstein ragyogó színész képében, a finn Elmer Back játssza, csodásan orosz akcentussal beszél és beszél, és az történik, aminek történnie kell, betölti a teljes vásznat a bongyor hajával, a puha arcával, kövérkés testével, a péniszével, és mi döbbenten nézünk egymásra: tényleg? Tényleg ez történt vele Mexikóban? Ez mind igaz? Frida és Diego, nagy autózás a sivatagban, miközben szól Prokofjev zenéje, persze még véletlenül sem az, amelyeket a saját filmjeihez használt. És tovább, tovább, a csontvázak között, a halál és a szerelem útvesztőiben, együtt nézegetjük vele a száraz halottakat a Halál Múzeumában, csontok, hajmaradványok, leesett állak, nem tudni, hogy tényleg valami borzalmat látnak, és azt szeretnék belekiabálni az arcunkba és Eisenstein arcába, vagy nem kell félni. Leesett az álluk, de ez csak biológia, fizika, kémia.

Szerelem és halál, és nincs hová fordítani a pillantásunkat, Eisenstein a szemünk előtt veszíti el a szüzességét, a mexikói kísérője és némi olívaolaj segítségével, persze ezt is végigbeszéli, milyennek látja magát, mit érez, vérzik, most ettől sebezhető lett vagy harcos. Nem tudom, mennyire követi és mutatja a valóságos eseményeket a mozi, amennyire a filmben bemutatott Eisenstein-rajzokból vagy a zsebében valóban megtalált Caravaggio-reprodukciókból következtetni lehet: nincs messze a valóság. Eisenstein él.

Persze ettől még nem valami merész életrajzi filmet kell elképzelni. Greenaway, osztott képernyő, kiszínesedő és befeketefehéredő képsorok, pimasz merészséggel kitárulkozó pucér férfiak, alulról látott opálos üvegpadló, amelyen birkóznak a szerelemért az atléták, hányás, kosz, élet, halál meg egy végtelennek látszó, oszlopok között kerengő snitt a vitatkozó Eisensteinről és támogatóiról, Upton Sinclair feleségéről és sógoráról, akik valamit szeretnének kapni is a pénzükért.
Mint tudjuk: nem kaptak semmit, a Que viva Mexico! soha nem készült el. Fogadjuk el ezt kárpótlásként a filmművészettől.

Eisenstein Mexikóban
Forgalmazza a Cirko Film