Egyidős az HBO-val
Az újpestiek előtt ritka alkalom nyílt. A Bajnokcsapatok Európa Kupájának előző kiírásában ugyanis 2-1-re kikaptak a Celtictől a negyedik kerületben, így a Glasgow-ban elért 1-1 semmit sem ért. Az 1972. március 8-án rendezett pesti meccsen Horváth József egészen különleges öngólt fejelt tizenhat méterről, s bár ő egyenlített, a sors igazságtalansága folytán a legtöbben csak a kivételesen balszerencsés megmozdulására emlékeznek.
Napra pontosan nyolc hónappal később a sors megadta a lehetőséget a revánsra. Ezúttal a skót fővárosban kezdődött a párharc, és a Parkhead hetvenezer mámoros nézője előtt Kenny Dalglish – aki 204 bajnoki mérkőzést játszott a Celtic, majd 355-öt a Liverpool csapatában, és 102 alkalommal szerepelt a skót válogatottban – a második félidőben 0-1-ről 2-1-re fordított (Bene vezető gólja után). Jock Stein, a glasgow-iak ugyancsak legendás szakvezetője nem részegedett meg a minimális különbségű győzelemtől, és azt kívánta az újpesti fellépés előtt, hogy ugyanúgy szakadjon az eső Budapesten, mint az év tavaszán, mert a nedves klíma, pontosabban a csúszós talaj a Celticnek kedvezne. (Érdekes, 1972-ben az első díjas Kovács Kati is így fohászkodott a Táncdalfesztiválon: „Add már, uram, az esőt!”)
Ám ősz ide, ősz oda: november 8-án szárazság – és tizennyolcezer lila-fehér szurkoló – tombolt. Az újpestiek szempontjából már az előjelek is gyönyörűek voltak, hiszen négy nappal a nemzetközi találkozót megelőzően Bene és társai 2-0-ra legyőzték az FTC-t, s a Népsport szalagcímben jelentette: „Az Ú. Dózsának jól sikerült a főpróba.” A bajnoki rangadó pozitív főszereplője Tóth András, a negatív pedig Albert Flórián „császár” volt, akit Borbély Pál, a nagy tekintélyű szakíró 3-as érdemjeggyel szégyenített meg (az osztályzatok 1-től 10-ig terjedtek).
A lilák játékától viszont a Celtic elleni meccsen is mindenki odavolt. Dunai II már a nyolcadik percben olyan nagyszerűen játszotta meg Benét, hogy a Daily Mirror azt írta: „A Celtic összerogyott a nagy Antal előtt.” Negyedóra múltán McGrain rúgta fel nem kis zavarában a „kevergető” Zámbó Sándort, és Fazekas a helyére küldte a tizenegyest. Aztán a huszonnegyedik percben Tóth András indított, Bene kiugrott... Mintha Molnár Ferenc vígjátékát vitték volna színre: Egy, kettő, három.
Ekkor készült a kép a vidám fiúkról, noha a magyar labdarúgók abban az esztendőben nem voltak a topon. Lehajtott fejjel kellett hazajönniük az Európa-bajnokságról, amiért csak a negyedik helyet szerezték meg, és szintén súlyos csalódást keltettek azzal, hogy elvesztették az olimpiai futballtorna döntőjét. Azt hitte az ember, két ilyen csapást ki sem lehet heverni... De ki gondolta volna akkoriban, hogy évtizedekkel később mennyire megszépül a múlt: kontinenstalálkozón 1972 óta egyszer sem, míg ötkarikás játékokon csak egyszer – 1996-ban – jártak hazánk futballistái (és persze a döntő közelébe sem kerültek). Magyar kupacsapat pedig legutóbb 1974-ben érte meg a tavaszt a BEK-ben; történetesen az is Újpest volt, amely akkor a legjobb négy közé jutott.
A Megyeri úti csapatról így áradozott 1972 őszén a Scotsman című glasgow-i lap: „Olyan gyors és hatékony, akár a lézersugár.” Talán még az NHL jégkorongozóival is felvette a versenyt. A 3-0-ás Ú. Dózsa–Celtic mérkőzés napján zajlott az HBO első műsornapja, melynek fénypontjaként a New York Rangers–Vancouver Canucks mérkőzést (5:2) közvetítették. Az amerikai mozi- (és hoki-) csatorna havi „láthatási” díja hat dollár volt.
Nem nézték se nálunk, se Nagy-Britanniában. Magyarországon, ugye, csak az egyest meg a kettest lehetett fogni, a skótoknál jóval több lehetőség adódott, de az annak idején kizárólag tengerentúli adás hozzájuk sem jutott el. Igaz, ők amúgy sem fizettek volna elő...
