Egy történet továbbírása
2007. augusztus: kihirdetik, hogy az új kormányzati negyedre kiírt nemzetközi tervpályázatot egy fiatalokból álló, magyar-japán építészcsoport nyerte el. Radikális zöldterv környezettudatossággal és földhőfűtéssel, esőciszternákkal, a falakra futtatott japán vadszőlővel. A szakmán rég látott lelkesedés hullámzik végig, sőt még az is megtörtént, amire mi, magyarok oly hevesen vágyunk: némi hitetlenkedéssel vegyes elismeréssel a nemzetközi sajtó is sokat írt a tervről. A zsűri egyik tagja, a barcelonai főépítész akkori mondása szállóigévé lett: ha valaki rántottát akar enni, előbb fel kell törnie a tojást - azaz az új tömbnek még akkor is ki kell jönnie a körútig, ha ez a Podmaniczky utcai posta műemlék épületének a lebontásával és a korábban mellé tervezett irodaépület tulajdonosainak kártalanításával jár.
2009 vége: az egykori győztes terv helyén lecsupaszított posztipari dzsuva és szomorúság, Eiffel csarnokából éppúgy nem lett pálmaházas sétálótér, ahogy a sínek sem süllyedtek le, és a Városliget zöldje sem költözött be egészen a körútig. A nagy, zöldromantikus negyedalakításból nem lett semmi, megépült viszont az az irodaház, amelyet már korábban is ide terveztek. És a sarkon lévő postaépületet sem kellett hozzá lebontani - igaz, néhol úgy néz ki, mintha cipőkanállal csúsztatták volna mellé. A Finta Stúdió építésze, Fekete Antal kétarcú épületet tervezett ide, mert egyrészt a nagy ívű városalapító kezdeményezések után egy újabb irodaházi üvegdoboz felbukkanása nem túl biztató, másrészt viszont lehetne sokkal, de sokkal rosszabb is - és akkor is komoly budapesti tapasztalatokra alapozunk.
A körútra ugyan csak éppen hogy kitüremkedik kisebbik tömbje - a homlokzata függőleges kék- zöld-szürke üvegcsíkokból van összerakva, de az üres ingatlanokat kínáló, hatalmas szalaghirdetésével olyan, mint egy felmatricázott, ak ciós cipősdoboz -, igazi méreteit azonban csak befelé mutatja meg. Láthatóan minden beépíthető alapterületet hasznosítható négyzetméterekre váltottak, a többosztatú üvegfal ugyanakkor finoman megtörik, és igen stílusos az is, ahogy három hatalmas platán kedvéért rögtön a körúti tömb mögött van egy beugrója. A Nyugati pályaudvarral párhuzamosan, hosszan elnyúló üvegfala egyrészt szolidan tagolt - a Podmaniczky utca felé pedig, ha lehet, még illemtudóbban lebutított a vonalkódos ablakkiosztás -, szóval van benne finomság, sőt még leheletnyi könnyedség is, mégis az az érzésem, leginkább semleges, olyan legkisebb közös többszörös, amely a legrigorózusabb megrendelőnél is átmehet.
GALÉRIA az új irodaépületről - Klikkeljen a képre!
Nyilván a hely szelleme teszi ezt vele, hiszen egyrészt sokkal rendezettebb ez így, mint a rockszínházi sátor vagy az ideig lenes parkoló környékének egykori, ingyenes vizeldei hangulata, másrészt a kormányzati negyed tervével felröppentett lehetőségekhez képest mégiscsak visszalépés. Pontosabban, újabb elveszett lehetőség: mert én tudhatom ugyan, hogy milyen pazar kilátás nyílik az épület minden úgynevezett igényt kielégítő felső szintjén, de azt még erősebben tudom, mennyire magánjellegű tény ez, csak a bérleti díjat fizető keveseké - azaz az új közösségi terek kihagyott lehetőségének árnyékában érdektelen.
Ezt pótolná egyébként az a gödörszerűen lesüllyesztett és példásan összerakott zöld terület is, amelynek létrehozását szintén a beruházó vállalta. Dizájnos térmegoldások, a Millenárisra emlékeztető zöld felületek, de ez a történet is továbbíródik. És ez a magánterületen közösséginek tervezett tér is átalakul: biztonsági őrös kultúránkkal kereszteződve a park éppen a lazaságát és sokszínűségét veszti el, feszélyezett pszeudozöld felület lesz, ahol több a tilalom, mint a lehetőség, és ahol a fűre heverni mondjuk nem, csak a vendéglátó placcokon fogyasztani lehet.
Persze, tudom, bizonytalan státusú terület ez, közel a Nyugati aluljáró népe. Meg ott élünk, ahol Meki lehet egy Gustav Eiffel tervezte pályaudvar császári várójából.
