Béres Márta szabadkai színésznő Radnóti-előadásra készül, így hogy Pesten játszottak, belopódzott a Pozsonyi úti Radnóti-házba, s a padlásföljárónál furcsa mondatot vett észre: „Ne átkozd a sötétséget, gyújts világot!” Az újvidéki református lelkész lányát szíven ütötte, azóta szinte mottójává vált e mondat (amit Buddhának, de a dalai lámának is tulajdonítanak).

Szíven ütötte édesapja halála is, kétszer járta meg az El Caminót. Nem vallásos, de hisz. A színházban is. A kritikát nem szereti, mármint olvasni, mert ha pozitív, még hiúbbá tesz, ha negatív, összetör. Miközben a szabadkai Bódis-cukrászdában beszélgetünk, számtalanszor elhangzik a sírás és az őszinteség szó, és hogy mi igaz, mi nem abból, amit mond. Veszélyes szakmának tartja a munkáját: a művész bánt és őt is bántják. Néha maga sem tudja, mi van, de szeretne egyszerűen fogalmazni, és úgy, hogy ne nevessék ki. – A közhelyek is lehetnek igazak, nem? – kérdi, állítja. Például az ő Istene csupa agyoncsépelt, de igaz dologról szól: az elfogadásról, a szeretetről. Ennyi. Nem elég? A legrangosabb vajdasági magyar színészdíjat úgy köszönte meg, hogy szeretne minden évben jobb színész és jobb ember lenni. Sokan kinevették.

Zavarba ejtő ezzel az egyszerűségével, nyíltságával, és ahogyan mondja, talán nem az az érdekes, mi történt vele, hanem hogy miről fantáziál. Nem az, mi volt, hanem hogy mi lehetne? Vagy az előbb idézet jelmondatot „lefordítva”: ne csak a rosszat lássuk, hanem a jót is. E szentenciákra általában cinikusan reagálnak, arra is, ha a színházat missziónak tartja. Amikor bement a felvételire az újvidéki színművészeti akadémián, megkérdezték, mert annyira látszott rajta, hogy minek örül. Hát erre várt egész életében, így ő, hogy itt legyen, és biztos benne, hogy felveszik.

Addig szerelemből csinálta, azóta feladatok vannak és a félelem a kudarctól. Nyolc éve került Szabadkára a Kosztolányi Dezső Színházba, amely Urbán András vezetésével nemcsak a magyar, de a délszláv térség egyik legmarkánsabb „angazsált” színháza. A társadalmi problémákat boncolgatva provokál, kérdez, hol szóban, hol csak mozgással, képekben. (Poszt)avantgárd, alternatív, radikális. De mára elismert, sőt kultikus.

Ő sem panaszkodhat: besöpörte az ifjú színészeknek járó díjakat Szerbiában, Magyarországon, így a POSZT-on is. One-Girl Show című monodrámájával végigtájolta a vajdasági falvakat, ezerarcúan játssza el saját magát és valaki mást. Az apa haláláról, a Szent Jakab-útról, a megzsarolt színésznőkről, hogy mit jelent „trianoni” magyarnak lenni. Az Urbán rendezte darab nem lóg ki a Kosztolányi repertoárjából, a falvak népe mégis (?!) jól fogadta: az előadások után ugyanúgy megnyíltak előtte az „egyszerű” emberek, ahogyan ő is az előadásban, még ha részéről színdarab csak, s ki tudja, mi belőle a valós. Az emberek el akarják mesélni, mi van velük, ő meg kinyitja a csapot a show-val. Igazi közege a Vajdaság, sosem vágyódott el, ez élteti. Megjárta a Vígszínházat Desdemona szerepéért, de ő sem nem szerencsétlen, sem nem veti meg más nemzet fiait, és inkább hazajött.

A vele készült interjúkat olvasva feltűnt, a színészek javával ellentétben sosem nyilatkozik hülyeséget, a bulvárt pláne kerüli. Pedig már sokak szemében sztár. Ám semmiféle allűrt sem lehet rajta észrevenni. Visszafogott, szerény és pontos. Vagy inkább hallgat, ha nincs mit mondani és gondolkodik. Így most nehéz kiismernem, hány Béres Márta van? A színházában – ahol sosem dolgoznak szövegkönyv alapján – szerepei gyakran agresszívak és cinikusak, gonosz, rossz embereket játszik, ő is a szemünkbe vágja, kik és mik vagyunk. Most viszont arról beszél, mennyire más az ő generációja. Az idén lesz harminc, és most engem üt szíven azzal, hogy a mi háborús nemzedékünkről fogalmaz úgy, bár megértően, hogy „dühösek, haragosak vagytok, elmentetek a falig, belevertétek a fejeteket”.

De most ők jönnének, mással és másként. Van egy jó kis szabadkai társaságuk, rendező, költőnő, filmes. Szó sincs arról, hogy ne szorulna össze a gyomor, ne lenne fájdalom, szenvedés, ne a közegből indulnának ki, az ő posztháborús nemzedékük mégis optimista, tisztulási folyamatot látnak, élni akarást a káoszban is. Pedig pár perce még arról beszélt, hogy a Pass-port trilógiára készülve 15-16 éves középiskolásokkal beszélgettek, hogyan érzik magukat a határ menti városban, mit várnak az EU-tól, mik a terveik: és úgy ment haza, ha már a kamaszok ennyire borúlátók és kilátástalannak látják az életüket, nem tehet mást, és felköti magát.

Újvidéki származású, mondják, hogy az ottani magyar lányok sudárak, könnyedek és vagányak, nagyszájúak és kacérak: a színpadon ilyennek tűnik ő is. Társaságával hisz abban, a művészettel ugyan nem fogja megváltoztatni a világot, de ha magukat a műveik révén jobbá teszik, talán e kis koncentrikus körök kiterjednek másokra is: jobbak lesznek.