Egy kis történelmietlenkedés!
A Szép Magyar Könyvek talán legvéznábbikát látja a képen a kedves olvasó. Harminc szilfid oldalacska az egész. 1,6 A5-ös ív. Előkelő papírra nyomatta a Kossuth Könyvkiadó a Zrínyi Nyomdában. 6 forintért vesztegették. A papírja is többet ért. Amit viszont rányomtattak, ahhoz randa papíron még sokkal olcsóbban hozzá lehetett jutni. Tudniillik a könyv egész tartalma (csekélyke húzásokkal) megjelent a Népszabadság 1980. április 11-i számában. József Attila hetvenötödik születésnapján. Kábé két lapoldalt foglalt el három részletben. Az első a címlapon jelent meg két fotóval.
Mert hát, borzasztó nagy, címlapos szülinapot csaptak a nagy költőnek. A róla elnevezett díszmunkás-kerületi színházban április 10-én este összegyűlt az állampárt és a pártállam sok-sok magas rangú kádere, és őelőttük Benjámin László és – főleg – Aczél György, a Magyar Népköztársaság szellemi életének főparancsnoka méltatta a költőt. Mindkét méltató szegény sorból jött, és a fölsőbb tanulmányoktól elválasztó körülményei ellenére igyekezett a forradalmi eszméivel becsatlakozni a művészvilágba. Nem vitás, volt okuk közel érezni magukhoz József Attilát, és ez az érzés nem akkor jött rájuk, amikor a költő már hivatalosan is géniusz lett. Benjámint az ötvenes években munkásköltőként futtatták, aztán a forradalom után kicsit büntiben volt, de ekkorra már ismét szárnyára kapta őt a párt. Országgyűlési képviselőt játszott a játékparlamentben, és főszerkesztette az Új Tükör című lapot, melyet Aczél arra a feladatra talált ki, hogy reformszellemű kritikával fejlessze a rendszert, és vad dühvel rágalmazza a nyilvánosságtól elszigetelt, védtelen ellenzéket.
Ha Aczél György fontos beszédet írt, arra mindig sokan ráfaragtak. Temérdek embert dolgoztatott, bízott meg részfeladatokkal, konzultált fűvel és fával, csomó embernek küldözgette a készülő szöveg különböző variációit. A végeredmény azután, bár sokak keze nyomát őrizte, mégis teljességgel Aczélé volt, az ő személyiségét tükrözte. József Attila, akit valamelyest még személyesen is ismert, kivált fontos volt Aczélnak, ezúttal tehát a szokásosnál is több embert zargatott. Az Aczél-legendárium szerint vagy százat. Köztük volt persze Illyés Gyula is, aki nem úszta meg annyival, hogy stilisztikailag egyengethesse a félkész szöveget. Őt, amint azt a naplójának elpanaszolja, Aczél erősen szuttyongatta, hogy az évforduló alkalmából föltáró jelleggel nyilvánuljon meg, nézzen végre szembe „József Attilához fűződő barátságának ellentmondásos emlékeivel”. Mert mikor, ha nem most. Csak hát „az ellentmondás” forrása, Illyésné Kozmutza Flóra ott volt mellette a lehető legelevenebb valójában, és József ellentmondásos barátja utolsó éveiben egyre kizárólagosabban kapaszkodott őbelé. Így aztán Illyés föltáró megnyilvánulás nélkül halt meg, mielőtt eljött volna a következő kerek születésnap.
A kommunista párt és József Attila viszonyának a feltárását már nem ambicionálta ennyire Aczél. Az ünnepi beszédében ezt mondta: „Természetesen lehet és kell is kutatni József Attila és a párt viszonyának történetét, de az életmű bizonyítja, hogy halála percéig kommunista forradalmár volt.” Ezt azért nehéz lenne az utolsó versekkel (Karóval jöttél.., Talán eltűnök hirtelen..., Íme hát megleltem hazámat...) igazolni, de persze József Attila és a párt történetét sem lehetett igazából megkutatni, pláne nyilvánosan pertraktálni. Annyira nem, hogy ekkor már éppen 23 éve volt betiltva az egyébként abszolút „megbízható” Szabolcsi Miklós által a költő halálának huszadik évfordulójára szerkesztett József Attila Emlékkönyv, mivel belekerültek nemkívánatos visszaemlékezések a költő és a párt viszonyáról.
A jellegzetes aczéli attitűd a kritikai optimizmus volt: a rendszer adott állapotában minden más rendszerhez képest jó, de önmagához képest rossz. Minden ok megvan tehát egyrészt az elégedetlenségre, másrészt az optimizmusra és az azonosulásra. Aczél természetesen arra törekedett, hogy ebbe a pozícióba állítsa be maga mellé József Attilát is: „S mi lenne, ha ma élne? – teszik fel a történelmietlenkedő kérdést. Kapna-e levegőt? Igen, de bizonyára elégedetlen volna. Ahogy látjuk mi is, látná ő is azt a vajúdást, ahogy a szabadság a rendet – s a rend a szabadságot – világra hozza. Talán elégedetlen lenne a dolgozó nép gyülekezetével, mert még nem elég okosak, de osztozna törekvéseikben, hogy azzá legyenek.”
A Levegőt!, amire ez a szöveg utal, alapvers mindazoknak, akiket fojtogat a rendszer. Az volt Aczélnak is. Kezdő, félamatőr előadóművészként elszavalta ezt 1939-ben is, 1940-ben is a Zeneakadémia kistermében tartott előadóestjein. Szavalta: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet”. Szavalta: „nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad”. 1975-ben, amikor József Attila még csak hetvenéves volt, szavalóversenyt akartak rendezni az előfelvételis bölcsészekkel kitömött hódmezővásárhelyi Zrínyi Miklós laktanyában. Jelentkeztünk sokan. És majdnem mindannyiunk programjában ott volt a Levegőt! A szavalóversenyt lefújták.
Lenne egy történelmietlenkedő sejtésem arról, mi lett volna, ha József Attila minden valószínűség ellenére ép elmével megéri a hetvenötödik születésnapját. Nyilván addig és akkor sem bírta volna ki szótlanul, hogy nem szabad. 1956-ban esetleg be is verekedte volna magát díszgójnak a nagy íróperbe. Tiltakozott volna 1968-ban a csehszlovákiai bevonulás ellen. Aláírta volna 1977-ben és 1979-ben a chartás nyilatkozatokat. Adott volna verset vagy írást a Bibó-emlékkönyvbe. A hatalom éppoly keveset foglalkozott volna a születésnapjával, mint most, mondjuk, Konrád Györgyével, s Aczél Györgyöt éppoly kínosan érintette volna József Attila nemzetközi megbecsülése, mint Fekete druszáját a Konrádé.
