Itt, manószerű sapkában, fürdőköpenyben látjuk a medenceszélen, még Budapesten, a felkészülési időszak végén, alighanem a margitszigeti sportuszodában. Mellette legendák: háttal édesanyja és edzője, Székely Éva, Helsinki olimpiai bajnoka, kissé takarva Sárosi Imre, a válogatott edzője, korábban Székely Éva mestere, és végül Vitray Tamás. Talán egy felkészülési sajtótájékoztatón vagyunk. Tehát valamikor 1972 júliusában vagy augusztus elején.

Az ekkoriban írt riportok tele vannak reménykedéssel. Egy olimpiai bajnok úszónő és egy olimpiai bajnok vízilabdázó, Gyarmati Dezső lánya, aki az uszodában nőtt fel, tulajdonképpen predesztinálva volt, hogy folytassa szülei sportsikereit, habár erre csak tizenegy-két éves korától készült tudatosan. Már szerepelt az előző olimpián is, tizennégy évesen, Mexikóban. De az még csak a kóstoló volt. Ötödik lett 100 pillangón és háton, s ezzel a magyar úszócsapat legjobb eredményét érte el. Aztán 1970-ben már világranglista-vezető lett egy ideig, 1971-ben Európa-rekordokat úszott pillangón is, háton is.

Edzéseit, fejlődését, s az olimpia előtti időszak történéseit viszonylag jól ismerhetjük édesanyja méltán híres könyvéből. Az iszonyatos küzdelmet a másodpercek lefaragásáért, melynek egyik útja az volt, hogy Andrea egy levegővel úszta a huszonöt méteres hosszakat. Aztán sikerült átlendülni önmaga korlátain és jobbat úszni a pszichikai gátként jelentkező 1:05-nél 100 pillangón, mindezt egy betegség után, ami már a müncheni olimpia évének tavaszán jelentkezett, s amellyel hetekig pihenni kellett, felborítva ezzel a hónapokkal előtte kidolgozott, percre kiszámolt edzéstervet. A kérdés tehát az volt az időszakban, melyben itt épp látjuk, hogy formába lehet-e még lendülni újra az olimpia kezdetéig, augusztus 28-ig.

Végül is a formába lendülés sikerült. Oly sikeresen, hogy Gyarmati Andrea az elődöntőt Európa-csúccsal nyerte, a középdöntőt pedig 1:03,8-as új világcsúccsal. A legszebb várakozásokkal nézhetett a másnapi döntő elé. Másnap azonban előbb le kellett úszni két előfutamot másik számában, a hátúszásban, s azután állhatott csak oda a rajtkőre a 100 pillangón. Ahol tulajdonképpen az elején minden eldőlt: bennragadt a rajtnál és nem tudta már utolérni nagy ellenfelét, a japán Aokit, sőt a meglepetésre nagyon jól menő, s másodikként befutó NDK-s Beiert sem. Hiába úszta még így is élete legjobb idejét, belül a régi világcsúcson. Másnap a hátúszás döntőjében, fantasztikus versenyben, Európa-csúcsot úszva maradt le az amerikai Belote mögött.

„Leírhatatlan fájdalmat éreztem, amikor láttam drága kis arcát mosolyogni a dobogó második helyén. (…) Kezét ökölbe szorítva mosolygott. (…) Büszke voltam, hogy kiállta addigi életének legnehezebb próbáját, nem sírt. Nincs szánalmasabb egy vesztes könnyeinél” - írta Sírni csak a győztesnek szabad! című könyvében az anya. Gyarmati Andreát centiméterek választották el, s mégsem érhetett fel arra a vágyott csúcsra, ahol előtte szülei jártak. De sportemberi nagyságban egy centivel sem kevesebb.

Tizennyolc éves volt Münchenben. Négy év múlva, Montreálban, huszonkét évesen még lehetett volna keresnivalója. Folytatta is még néhány évig, majd – amint a könyvből tudjuk - egyszer csak edzés közben megállt a medencében, s csak annyit mondott stopperrel a kezében várakozó édesanyjának: Anyu, már nem öröm! Ezzel az edzések mindörökre befejeződtek.

Ő pedig elvégezte az orvosi egyetemet, gyerekorvos lett, olimpiai ezüst érmes boldog ember.

08.12. Vitray és az úszók. Fotó: Bánhalmi János