Illetve a könyv Stumpf és Szörényi közös munkája, az újságíró pedig „lélekrajznak” nevezi a bőven illusztrált 250 oldalt, a zenész első teljes életrajzát. Nem interjúkötet vagy beszélgetőkönyv ez, magyarázza Stumpf András Horváth Gergely, a Petőfi rádió és tévé felelős szerkesztője vonatkozó kérdésére a bemutatón, inkább gondosan szerkesztett monológ, vallomás, amely mögül nem hiányozhatnak a kérdések, csakhogy ezek mégsem kaptak helyet a fedlapok közé zárt korpuszban, a szöveg így intakt maradhatott, a kérdező személye sem került előtérbe.

Ülünk (állunk) a Muzikumban, hallgatjuk, ahogy a Nemzeti művésze, Szatyory Dávid részleteket olvas fel a könyvből, ahogy a Mediterrán, a Balassa, majd az Illés, később a Fonográf színeiben a magyar könnyűzene meghatározó dalszerzőjévé emelkedő muzsikus élő szóban is felelevenít több, a kötetben olvasható történetet. Ömlik a szó Szörényiből, mintha doppingolná a reflektorfény, a közönség hálás a sziporkákért és a jó sztorikért nagyon.

Szörényi Levente saját maga előtt Móricz-Sabján Simon

Hogyan ismerkedett a hangszerekkel, hogyan lett a magyar rock- és beatikon kedvenc műfaja mégis a dzsessz; miképp reagált Fényes Szabolcs, amikor a latinos lüktetésűre megálmodott Táskarádiót az Illés saját képére alakította; hogyan születtek az első saját dalok Nógrádverőcén. Meg hogy kit szid leginkább Szörényi a könyvben. (Hármas befutó: Erdős Péter, Bors Jenő, Koltay Gábor).

És most elhangzik a Hej, barátom mind a négy versszaka. Az utolsót Erdős letiltotta annak idején. Talán találva érezte magát a „sötét” meg az „erdő” szavak egymás után helyezése miatt... Meg megtudjuk, hogy amikor Bródy a koncert közben leküldött egy kevertet... De ezt már a könyvből kell kinyomozni.