„Kibaszottul szexi vagy!" – ezzel az úgynevezett bókkal trenírozza magát a párkereső főszereplők egyike a Hello, szia, csókolom! című dokumentumfilm elején. Ez az antré otthonos miliőt teremt mindazoknak, akik legalább egy vonzástuning-szemináriumot elvégeztek már valamelyik csajozásoktató suliban.

Ám ennek a szűk, speciálisan iskolázott rétegnek a figyelme sem maradt fenn tartósan, mert a témában rejlő lehetőségeket épp annyira sikerült kihasználni, amennyire buktatóiban sikerült fölbukni.

Meglehet, azért, mert Oláh Kata és Judit túlságosan jó témát talált. Ha a páros a koncepción útközben változtat, tán eredetibb filmet csinálhatott volna. Például ha nemzedéki, és nem többgenerációs produkciót hoz létre. Mert így a párkeresés különféle útjait bemutató attrakció remek részekkel teli, de a különleges kockák szinte kivétel nélkül az idősekről szólnak. Tökéletesen ismeretlen szubkultúrára csodálkozhatunk rá: táncesteken mulatnak a nyugdíjasok, 78 éves nő talál 71 éves párjára, és így tovább.

Társra várva

Ám nincs kizárva, hogy e tekintetben a néző életkora, szocializációja dönti el a filmhez való viszonyát. Amiről tudása van ugyanis, abban nem sikerül neki újat mutatni. Az okostelefonos Tinder-felhasználóknak evidenciák tűnnek csak fel, miközben másoknak ugyanaz egzotikum. Ez a mobilalkalmazás, ugye, egy társkereső applikáció, amely nem elsősorban arról ismert, hogy templomi igen-igenig jut a felületen kezdődő kapcsolatok többsége.

Ez a kettősség, az ismeretlen és a túl ismerős játéka marad feszültségszegény. Megállunk, amikor a Tinderről beszélünk, amikor idősek táncestjeiről értesülünk. És nincs továbblépés, nem tudjuk, mennyien vannak „ott", miért vannak „ott". Nem tudjuk, nincs-e épp annyi néptáncos ismerkedési est a fiataloknak, amennyi hasonló műfajú találkozó idős pároknak. Nem tudjuk, kik miért, s kik miért nem mennek „oda".

A vágások segítenek abban, hogy beláthatatlan legyen a distancia a két világ között, ám a darab könnyű marad, mert rátalál a kortárs társadalmak különös jelenségeinek egyikére, minekután beszélhetne a magányról, a legelemibb társas kapcsolatok megteremtésének abszurdba fordulásáról, mégsem teszi.

Persze mondhatjuk, hogy itt mutatni akartak, nem ítélni, nem ásni, de így meg kevés maradt. Annyi, amennyi arra elég, hogy egyszer elszórakozzunk rajta. Csak egy puszi maradt. És más semmi.