Végel László új regénye, a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja hőse iparos ember, műhelye a hazája. Akár monarchia-béli, akár partizán, akár titói a világ. A műhely mindegyikben műhely, mindegyikben a haza maga. Kibír minden rendszert, túlél minden nemzetvezetőt, partizánt, kommunistát. Ahogy gazdája, aki hol Johann Schlemihl, hol Jovan Slemil, hol Slemil Jánosként igyekezett boldogulni ebben az amúgy egyszerű, de rendkívül bonyolulttá tett világban. Az idők múltával, a rendszerváltást követően, a várva-várt szabadság beköszöntével a nagy időket megélt, sok mindent túlélt műhely leégett. Nem tudott mit kezdeni a rászakadt nagy szabadsággal.

Ahogyan mi, magyarok sem tudunk a nagy szabadsággal mit kezdeni. A demokrácia sajátos értelmezést nyert a Kárpát-medencében, elitcserét jelent. 1990 előtt a kommunisták loptak, most meg ’hál istennek a „mieink”. Az a leégett címerkészítő műhely mi vagyunk. Meg a szerbek, a horvátok, a bosnyákok. A volt Jugoszlávia helyét ma Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Koszovó és Macedónia nevű nemzetállamok takarják. Külön határokkal, szigorú határátlépőkkel, külön pénznemekkel, külön zászlókkal és Slemilre utalva, külön címerekkel. Ami a legfontosabb, külön kormányokkal, külön parlamentekkel. Legalább hat külön politikai elittel. És a belőlük élő és gazdagodó új burzsoáziával. Ők annyival rosszabbak, mint a régiek, hogy azok között akadt egy-két műveltebb és kulturáltabb is. A maiak között már elvétve is alig. Újságjaik, rádióik, televízióik, mert ilyenek is vannak nekik, ontják a silányt a közre, makacsul hülyítve őket, mintegy ezzel honorálva politikusaik jóindulatát. Azon egyszerű okból indíttatva, hogy hülyéket leginkább csak hülyék szoktak meg- és újraválasztani.

Ezekben a nemzetállamokban egy dolog biztosan közös: mindegyik valamely városában, falujában biztosan van Tito tér, vagy út, vagy körút. Újvidék elegáns szállodájában, a Hotel Parkban külön Tito szárny van, Tito étteremmel, a falakon Tito-képek, a zongorán Tito-szobor. Az újdonász politikai elitek igyekeznek megutáltatni Tito emlékét, de az egyszerű lelkekben nem nagyon sikerül nekik. Talán azért, mert ha hajdanán egy szabadkai polgár Dubrovnikba akart utazni, akkor végigautózott a Neretva völgyén, megcsodálta Mostar Öreg hídját, és már ott is találta magát. Szabadkai pénze, a jugoszláv dinár mindenhol jó volt. Dubrovnikban is. Ma válthat horvát kunát, Boszniában konvertibilis márkát, Montenegróban eurót.

Ellentételezésként, hogy ezen ne nagyon háborodjon föl, nemzeti ünnepein, hazafias politikai beszédek és lobogó nemzeti színű zászlók alatt sirathatja a XX. század utolsó háborújának halottait. Horvát a horvátot, szerb a szerbet, bosnyák a bosnyákot. Valamikori bigott, istentagadó, nemzetivé átvedlett kommunisták hirdetik a politikai szószékekről az evangéliumot, az örömhírt, hogy így van ez jól, ez isten akarata. Így van jól elrendezve a világ.

Végel László legfrissebb regénye családregény, mesélője az unoka, főhőse a nagyapa. Közöttük és rajtuk át ível a történelem legvéresebb százada. Az unoka, nagyapjától örökölt, egyszerű bölcsességével, ami nem más, mint a túlélés iránti csillapíthatatlan vágy, távolról, a lelkünk mélyén, Svejket idézi. Egyszerűségében, individuális tisztaságában és sajátos humorában. Nem mintha Végel Hasekre szorulna. Ahogy az első világháború Csehországát sem lehet csak a magát bolondnak láttató Svejk fejével értelmezni, úgy Slemil életét a balkáni világban sem lehet a teljes elhülyülés veszélye nélkül értelmezni, csak úgy, ahogy a fattyú teszi. Csak így lehet a totális elhülyülésből kimaradni, csak így lehet autonómnak lenni. Mint Dürrenmatt fizikusai.

A regény szerves és méltó folytatása a Neoplantának. Egy városregény, amelyet a családregény követ. A tárgyiasult kapocs a fiáker, meg hatvan szál rózsa. De mindkét regény az együtt, vagy inkább az egymás mellett élést ábrázolja. Nem beszél integrációról, nem emleget asszimilációt. Csak arról ejt csendben szót, hogy szerb, magyar, német és zsidó élhet békésen is egymás mellett. Ha hagyják. De megélhetési, nemzeti érzéstől áthatott politikusai évszázadokon át sem hagyják. Válságot válság hátán idéznek elő, mert ez a természetes közegük. „Az általános létbizonytalanságban úgy szaporodnak a besúgók, mint eső után a gombák” – írja Végel. És itt vége mindenféle együttélésnek. A kisemberek, mint Slemil, nem ismerik fel az összefüggéseket, csak örök vesztesként örökösen menekülnek. Ki ide, ki oda, Slemil végül némán a tolószékébe.

A nemzetállamokat nem ritkán gazemberek vezetik. Samuel Johnson után szabadon, a gazemberek utolsó mentsvára a hazafiság.

Egy nagy író előre lát. Végel László a múltról ír és a jelennek szól. Nem kell jövőbelátónak lennie az olvasónak, hogy megérezze, Európa egy része, vagy pontosabban politikusainak egy része, a menekülthullám kapcsán arra készül, ami a Balkánon az utolsó száz évben történt. Ha nem érzi, álljon itt egy idézet, ami a balkáni szépséget a Bécsből való hazatérésre készteti: „Történt, hogy Szarajevóban meggyilkolták Ferdinándot, az újságok gyilkos kezű szerb banditákról írtak. Felindultságában hozott egy rossz döntést, visszatért Belgrádba.” Az egyszerű lélek sem tudta elviselni, hogy egész népét gyalázzák.

Aki meg akarja ismerni a Balkán utolsó száz évét, aki sejteni szeretné, mi várhat ránk, olvassa Végel László új regényét. Tanulságos lesz.