Valamiféle jelen idejű múltra, vagy inkább múlt idejű jelenre lenne szükség, hogy megérezzük, hol és hogyan léteznek az életünkben.

Nándorfi Máté / MTI

Nem tudom, kicsoda Kézdi-Kovács Zsolt. És nem is akarom tudni. Nem ismertem közelről, és nem is akarom megismerni. Nem boncolgattam a filmjeit, nem érdekelt, hogy mindent fölfogjak belőlük. Remélem, nem fog beható pályakép készülni róla, nem esnek neki a hagyatékának, nem kutatják majd élete részleteit.

Mert Kézdi-Kovács Zsolt egy emberi aura. De olyan, amely a távolból sugárzik. És csukott szemmel lehet a legjobban gyönyörködni benne, melegét érezni. Nyitott szemmel talán nem is vesszük észre.

Ha filmek születnek ebben az aurában, nem telepednek ránk. Nem kell rajonganunk értük. Felejtve lesznek felejthetetlenek. Keveset beszélünk rólunk, de azonnal eszünkbe jutnak, ha találkozunk a témájukkal, a színészeikkel. Egy pillanatig sem kell gondolkozni a címeken: Ha megjön József, Mérsékelt égöv, A kedves szomszéd, Romantika, Kiáltás és kiáltás...

Kézdi-Kovács Zsolt nagyra meredt szeme, el-elakadó hangja, mosolyra ritkán rezdülő szája azt jelezte, hogy gyermeki tisztasággal nagyon akar valamit. És rengeteget gyötrődik, hogy mennyire képes megvalósítani, és hogy egyáltalán lehetséges-e.

Úgy éreztem, minden erővel életben akarja tartani a nagy magyar modernista filmművészetet. A töprengéseket, a lelkekbe hatoló intellektuális érzékenységet. Ezzel küszködött rendezőként, a Mafilm igazgatójaként, a Filmunió vezetőjeként, az Eurimages tagjaként. Tekintetére egyre több kínlódás és félelem merevedett. Örökre elmúlt volna ez az idő?

És azt hiszem, borzasztóan akart egy felvilágosult, korszerű magyar szellemiséget. Korbácsolta, egyre csak korbácsolta a francia új hullámokat, a bergmani viharokat, hogy öntözzék meg ezt az országot, áztassák az emberek fejét. De ezt is csendesen, észrevétlenül. És közben félt, mert alighanem magyar akart maradni.

Szeretem ezt az embert. Távolból, őszintén. Sokan érezhetjük ezt.

Ő volt egyébként az első interjúalanyom. Félve próbáltam szóra bírni. De annyi biztatással nézett rám, hogy elhittem, újságíró és filmkritikus vagyok. Sosem kerestük később egymás társaságát, de tudtam, hogy ő soha nem fog bántani, akkor sem, ha kiderül, hogy másképp gondolkozunk. És ha hozzá fordulok, segíteni fog nekem. Ezért majd talán csak akkor fogok tudni folyamatosan múlt időben beszélni róla, ha valamiért egyszer megint felhívom telefonon, bemutatkozom, de már nem hallom tőle, hogy...

– Szervusz. Parancsolj.