Egy jópofa sci-fi novellaötletből mély értelmű alkotássá látszott tehát válni, pedig egyetlen pontján sem lett több. „Nem szabadna Isten akaratával szembeszegülniük” – mondja ki már az elején a tanulságot az ápolónő, akit kirúgnak ezért, pedig a néző tudja, hogy igaza lesz. Az egész történet előre le van játszva, minden szereplő a helyére illesztve, nincs mód alakot teremteni.

Ezért is jó ötlet a rendező Horgas Ádámtól, hogy a főhősön kívül minden színésze legalább két szerepet játszik, gyors átváltozások közben legalább azt meg tudják mutatni, tudnának ők jellemfejlődést is ábrázolni, ha igény volna rá. A főszerepet adó Szervét Tibornak adatik csak meg, hogy változásokat mutasson föl, mondhatni, jutalomjáték lentről föl és megint vissza. És lent jó, fent meg rossz, de majd lent is rossz lesz: a figura megvan, lehet rajta sírni is talán. A játékot a többiek is jó iramban viszik, Benedek Miklós a professzor, a tolvaj péksegéd és az apa, Nagy Sándor a másik orvos és a másik segéd, Zsurzs Kati a pékné és az anya, Szőlőskei Tímea a fiatalabb nők szerepében sokat nem tehetnek. Egyedül talán a zsenivé levő tanítványába beleszerető tanárt játszó Lévay Viktória tud valami hitelt adni a teljesen hiteltelen szerepbe akkor, amikor hirtelen tanácstalanná válik: ő emberi téttel játszik.

Akit megborzongat a sztori, nyugodtan elmehet megnézni: előadás van, csak darab nincsen.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Játékszín