Míg két-három éve leg(el)ismertebb irodalmáraink tollából (tisztelet a kivételnek) csak igen ritkásan születtek társadalmi-közéleti tárgyú művek, manapság az ember akkor is ilyesmibe akad, ha mellényúl. Naiv és elhamarkodott következtetés volna mindezt, a helyenként színvonalas, máshol banális-közhelyes vitát (vitákat), valamint a nagy „közéleti versboom”-ot pusztán az irodalom érintetlen belső működéséből levezetni, már csak azért is, mivel ilyen valószínűleg nincs. Az persze más kérdés, hogy mielőtt Kemény és Térey, majd nyomukban több tucat költő (újra)felfedezte magának a magyar társadalmat, mint olyat, ­miért nem volt (legalábbis mennyiségileg) jelentős és főképp a mostanihoz hasonlóan sikkes dolog a haza édes, avagy más ízárnyalatának mibenlétéről verselni és vitatkozni.

Ritka az olyan szerencsés eset, amikor a feltett költői kérdésre olyan (szó szerint) kézzel fogható válasz jön, amit, ha a maga 384 oldalnyi terjedelmében lecsapnak az asztalra, bizony döng. A Magvető könyvheti antoló­giája – talán számos erénye közül a legfőbbként – épp annak bizonyítására törekszik, hogy közéleti tárgyú költészet nemcsak van, hanem volt is, mi több, folyamatos jelenben létezik. A Bárány Tibor (és segítségére levő kiváló irodalmárok) által biztos (helyenként túl biztos) kézzel, többnyire jó ízléssel és átgondoltan (tematizálva, valódi kötetkonstrukciót építve) válogatott gyűjtemény ugyanis nagyjából a rendszerváltástól napjainkig mutat fel egy már terjedelmében is tiszteletet parancsoló korpuszt.

Természetesen nincs olyan válogatás, amely minden igényt kielégítene – erre maga Bárány is felhívja a figyelmet utószavában – , ám az antológia szemmel láthatóan törekszik erre. Ezért lehet, hogy (ábécében) Baka Istvántól Zalán Tiborig a legváltozatosabb irodalmi és politikai hitvallások, irányzatok képviseltetik magukat, és hogy a politikai korrektség igyekezete még olyan ízlésbeli túlkapásokra is ragadtatta a szerkesztőt, mint Csontos János beválogatása. Bár az utószó igyekszik előre kivédeni a válogatás esetleges aránytalanságaira irányuló, potenciális támadásokat, ezeket lehetetlen nem észrevenni. Mert miközben tagadhatatlan, hogy a kötet a szó legpozitívabb értelmében hiánypótló, s érthető is az igyekezet, hogy a döbbenetes versmennyiség ráébressze az olvasót, mi mindenről nem (nagyon) vett tudomást az irodalmi élet legalább két évtizeden keresztül, ugyanakkor tény és való, hogy rengeteg benne a gyenge vers (némi jóindulattal is legalább az anyag fele), és akadnak aránytalanul felülreprezentált szerzők (még ha azok olyan – méltán – nagy nevek is, mint Kovács András Ferenc vagy Csoóri Sándor).

Nézzük azonban a pozitívumokat, mert hát akadnak bőven! A kötet gerincét-alapját kiváló versek adják, mint (a teljesség igénye nélkül) Zalán Tibor Kívülje („És már ellenem / védik azokat, akikkel együtt voltam. Már / ők vannak velük, az üldözőik.”), Kovács András Ferenctől a Két labanc beszélget („rengjen agyadban ágyúzó zsoltár / kuruc én voltam te labanc voltál”), Markó Béla megrendítő, nagy verse, a Delikát („A fene vágyik már a múltra, / de néha mégis eltöprengek, / hogy ez az egész, mint az inga, / milyen otrombán visszalengett”), Kukorelly Endre egyik legszebb verse, a Nyugodt szív, valamint Mesterházy Mónika Magyarország 2008-ban-ja, Gerevich András Verjen a Sors keze és kiváltképp Orbán Ottó címadó Édes hazám-ja.

Az antológiában jellemzően a (többnyire múló aktualitásokkal és szójátékokkal) humorizáló művek működnek a legkevésbé, mint az egyébként jobb sorsra érdemes Petri, Sajó László vagy Szilágyi Ákos művei (pl. utóbbinál: „anarchia anarhülye / kezdődjék a helye-huja!” – Az én babám). Persze akadnak üdítő kivételek e téren is, mint Kiss Judit Ágnes kiváló Két magyaros nótája, Kovács András Ferenc Saltus Hungaricusa vagy Erdős Virág versei.

Ugyancsak rosszul jár a kiváló Szálinger Balázs, akit nyilván nem lehetett kifelejteni egy ilyen válogatásból. Talán egy kivétellel (Sok kis reszkető egzisztencia) gyengébb művei képviselik – irodalmi összteljesítményéhez igencsak méltatlanul. Nádasdy Ádám helyzete is furcsa, hiszen a „közéleti vers” mint műfaji meghatározás tarthatatlanságát ékesen bizonyítja, hogy egyazon korpusz egyik legsúlytalanabb (Egészségügy) és legkiemelkedőbb darabjával (A hazafiúi hűségről) szerepelhet egyazon szerző egyazon könyvben.

Jó sorokat, nagyszerű verseket köszönhetünk még (a teljesség igénye nélkül szemezgetve): Csengery Kristófnak (A közös út, Dal a száraz kenyérről), Tatár Sándornak (Magyarok istene), Mestyán Ádámnak, Marsall Lászlónak (Magyarnak lenni), Demény Péternek (Haza-szvit), a meglehetősen alulreprezentált Eörsi Istvánnak (Beteljesült próféciák korában), Térey Jánosnak (A polgári disznótor), Kántor Péternek (Ez kész), Schein Gábornak (Egy mon).

Mindent egybevetve vegyes a mérleg, mégis, pusztán a létezése oly fontos erénye e kiadványnak, hogy bántó fogyatékosságait is feledteti. Hiszen végső soron ha a hazát egy nagy, setét, keserű masszának fogjuk fel (amihez a kötet egésze szolgáltat is némi alapot), teszem azt, leégetett, túl erős feketekávé gyanánt, akkor ez az antológia úgy viszonyul hozzá, mint egy szem cukorpótló: korántsem old meg mindent, de valamennyire elviselhetőbbé teszi. És ez is valami.