Korábban is voltak hasonló próbálkozásai, de inkább csak dokumentum- és koncertfilm erejéig állt a kamera mögé, utóbbi ráadásul zenekarának, a 30 Odd Foot of Grunts texasi bulijának mozgóképes verziója. Az Akihez beszél a föld tehát ha nem is szigorúan első filmes bemutatkozás, a mű felől nézve mégis az: a háborús dráma magán viseli az aránytalanság és a bizonytalanság minden jelét.

Igazából már a magyarított cím is jelzi a sokkal szikárabb eredeti helyett (The Water Diviner, azaz A vízkutató), hogy itt bizony sok érzelemre kell számítani, és valóban: szinte fürdünk a szentimentáliákban, a bő lére eresztett lírában. Ha valaki aranyos, akkor rettentően aranyos, ha magányos, akkor elviselhetetlenül az, és így tovább. Mintha a némafilmek idejébe csöppennénk vissza, ahol eltúlzott gesztusokkal és mimikával helyettesítették a beszéd erejét.

Russel Crowe önmagát rendezte

Crowe láthatóan nem bízik a finom gesztusokban, mindent túlbiztosít, giccsessé teszi a drámainak szánt kulcsjeleneteket. Ráadásul azt is kimondatja a szereplőivel, ami a néző számára már amúgy is fájdalmasan nyilvánvaló.

Történik, hogy Connor, az ausztrál farmer mindhárom fiát elveszti Gallipolinál, ahol ausztrál és új-zélandi csapatok ostromolják a Dardanellákat egy éven át, hiába. Végül súlyos vérveszteséggel hagyják ott a csatateret: ez Ausztrália újkori Mohácsa. Connor felesége öngyilkos lesz, mert nem bírja elviselni a rájuk szakadt tragédiát, az apa pedig útnak ered, hogy megtalálja és hazahozza gyermekei holttestét.

Némiképp különös, de talán sorsszerű, hogy leginkább a színészeivel gyűlik meg Crowe baja. Legfőképpen önmagával, bár Olga Kurylenko ámokfutását török özvegyasszonyként egyszerűen nem lehet alulmúlni.

Amíg a feldúlt csatateret, a világháború utáni sírfeltárást járja körül a film, a dráma képes kiegyensúlyozni és kordában tartani a jogos érzelmeket. De végeredményben Crowe filmje nem csupán azért marad jelentéktelen, mert a csata feldolgozását már láttuk Mel Gibsonnal (Gallipoli) egy sokkal érvényesebb dolgozatban, miként a csodás megmenekülésnek is láttuk már nézhetőbb változatát (Jean-Pierre Jeunet: Hosszú jegyesség). Ezekkel szemben az Akihez beszél a föld sajnos csak a közhelyekig jut.

Crowe egyszerre akart beszélni a háború értelmetlenségéről, a váratlan szerelemről, a haza védelméről és az új kezdetről, mindezt nagy ecsetvonásokkal, rikító színekkel. Így a tabló inkább a romantika felé hajlik, amelyen félmeztelen nő alakítja a Szabadságot, és koszos, fekete alakok az Elnyomást. A néző meg csak sóhajt a székében, mert minimális történelmi és egyéb tapasztalattal a háta mögött is sejti, hogy az élet ennél jóval bonyolultabb. Ami megtörténhet Provance-ban (Bor, mámor, Provance), az nem biztos, hogy a török vidéken is életszerű marad.

Akkor már inkább énekeljen egy sort. A subidubá hallgatva sokkal elviselhetőbb.

AKIHEZ BESZÉL A FÖLD. Rendező: Russel Crowe. Forgalmazó: JIL