És időnként arra is jut energiája, hogy eredendő pátoszának ellensúlyt teremtsen, hogy „ideális popsztárként”, bohóc módjára ugrándozzon a színpadon. Mert így kifigurázza kicsit önmagát és az udvari bolondként számon tartott szakmát is, melynek koncot vet a hatalom (más kérdés, hogy ebbe a csapdába néha ő maga is belelép.) Vagyis, és talán épp ez a legjobb ebben az új turnéban, hogy az önironikus frontember sokkal megkapóbb és testhezállóbb szerepnek tűnik, a nézőkkel való összekacsintás ezen az estén a maradék modorosságot is lemosta róla, olyannyira, hogy még A fénybe nézz című Madách-szerű kiskáté is elviselhetőbb volt a korábbiaknál.

De nemcsak ez jött be, hanem a gyökerekhez való visszatérés is. Az, hogy a billentyűs Lepés Gábor és a dobos Bánfalvi Sándor segítségével olyan kemény elektronikus alapokra helyezték a régi dalokat, amire még a Bonanza sem volt képes fénykorában. Dübörgő, feszes ritmusok sokaságát vezették elő, melyek még a balladáknak is különös lüktetést adtak, s egy pillanatig sem engedték át a terepet az olcsó elérzékenyülésnek. Talán csak a lágy, trip-hoppos hátteret kapó Valami véget ér maradt érzelmes, de azt már tényleg szentségtörés lett volna „elrontani”.

Ákos előtt ugyanis azért is fejet illik hajtani, mert képes újra és újra áthangszerelni az egész repertoárját, vagyis igazi alkotó módjára nem időz el hosszan az eredmények keréknyomában. Bár néha túlfinomkodja a szövegeit, saját dalait nem szent tehenekként terelgeti maga előtt, ha kell, igazi nagyzenekarral rock-bulit csap, ha kell, szimfonikusra veszi a figurát, s számtalan jobbnál jobb zenészt gyűjt maga köré, hogy mindenki hozzátegyen legalább egy hangot a kavalkádhoz. Most spórolt a zenészek számán, hiszen csak ketten álltak mögötte, a monumentalitás érzete viszont mégis megmaradt: a vetítések, a lézernyalábok, a lángnyelvek, nyolcvanas évek szintipopjának korszerű megidézése hibátlan egyveleget alkotott. Az Előkelő idegennel elindított váltás tehát maradéktalanul bejött, gépiesebb, karcosabb, zúzósabb lett a hangzás. A régi Bonanza-dalok így régi-új fényükben izzottak fel (mint például az 1984 vagy az Elmondatott). De ugyanígy jártak az igazán nagy Ákos-slágerek is (Ikon, Indiántánc, Ilyenek voltunk).

A bennem élő sznob viszont mégis annak a gesztusnak volt igazán hálás, hogy a nyolcvanas éveket érintő szellemidézés nem csupán régi önmagára fókuszált, hanem színpadra varázsolta a nagy elődöket is. Azokat, akik nélkül talán a Bonanza sem született volna meg. Tiszteletét tette tehát Peter Gabriel (Sledgehammer), a Eurythmics (Here Comes the Rain Again), minden elektronika ősatyja, a Kraftwerk és az egyenesági rokon, a Depeche Mode is. A hangszerelés pedig felvillantotta a közös pontokat, az átjárókat, nosztalgiázott és újraértelmezett.

Ugyanoda lyukadunk ki tehát, ahonnan elkezdtük. Lehet fanyalogni Ákos teljesítményén, vádolni őt ilyen-olyan politikai szimpátiával, de a nulladik nap estéjén csak az irigység szólhatott a fanyalgókból. Mert ha Ákos leszálló ágban van, akkor ilyen leszálló ágat kívánok magunknak is (igazából ő is erre a következtetésre jutott a színpadon). Profit, minden ízében kidolgozottat, gördülékenyet. Olyat, amely előtt az is megemelheti a kalapját, aki egészen más zenei égtájakról érkezett. A szakma előtti alázat, a közönség igényeinek maximális kielégítése ugyanis valahogy mindig és mindenhol ugyanazt a nyelvet beszéli.

Ákos a Szigeten