A nap kritikája (Zappe): Don Juan bluesban
A legnagyobb élmény belépni az épületbe. Magyarországon van kétezer éves amfiteárum, de kétszáz éves színház nincs. Márpedig Prágában a Stavovské divadlo épületét Frantisek Antonín Count Nostitz Rieneck az 1780-as évek elején építtette, német drámák és olasz operák játszására, 1783-ban Lessing Emilia Galottijával nyitották meg, 1787-ben itt vezényelte Mozart a Don Giovanni ősbemutatóját. De 1834-ben már itt hangzott föl először a későbbi cseh himnusz. Ma a prágai Nemzeti Színház egyik játszóhelye. Ezúttal ugyan nem a Don Giovannit, hanem Moliere Don Juanját sikerült látnom, Mozart operája éppen egy héttel később lesz műsoron. Igaz, Moliere darabját is zenés változatban adták, Milos Orson Stedron dalaival, akitől A nő vágya című „radikális musicalt" októberben láthatjuk majd a Vígszínházban.
Milan Stehlík feketében, csokornyakkendővel érkezik, mint egy konferanszié, leül a zenekari gödör szélére, dalol, majd belefog Sganarel nagy monológjába. Miroslav Donutil (a műsorfüzet tréfája szerint Don Util) vöröses csipkékben XVII. századi parókában, stilizált Moliere-nek álcázva érkezik, de később mai öltözéket adnak rá a nyílt színen, többnyire világos átmeneti kabátban vagy kockás öltönyben hódít (jelmez: Jana Preková). Jan Stepanek díszletét a vörös padozat határozza meg és néhány ostornyeles utcalámpa. Az erdei jelenet egy francia kert díszsövényei közt játszódik. Jaroslava Milová Elvirájának megjelenésében van némi Barbie babás, Vladislav Benes mint Don Carlos valami villogó-kattogó ketyerével bénítja meg harciaskodó bátyját, az ördögszarvakat viselő Alexej Pyskót.
Jan Nebesky rendezésében a könnyed, professzionális, fantáziadús színházi ügyesség mutogatja magát, lefegyverző őszinteséggel. Az előadás nem is akar többnek látszani, mint színházi játéknak. Don Juan előrejön középre, ahogy a természetességre hivatkozó modernség már vagy száz éve tiltja, és elmondja tapsfakasztó monológját, majd int Sganarelnek, jelezve, hogy most az ő produkciója jön, és a szolga produkálja is magát, még a gazdáénál is csöppet nagyobb sikerrel. A kőszobor nem jelenik meg, jöttét füst és vörös fény jelzi. A cinikus, szabadelvű nőcsábász előbb megdermed, aztán falak, ajtók nyílnak előtte, végül a hátsó kapun kisétál az utcára. Bizonyára ott, a színházon kívül, a valódi életben vár rá az igazi a pokol - vélhetnénk, ha mindenáron komoly művészi üzenetet szeretnénk kiolvasni az előadásból.
De jobban tesszük, ha átadjuk magunkat a játékos humornak és főképp a bravúros játékosságnak. A magamutogató színjátszásnak, amit éppen ripacskodásnak is nevezhetnénk, legalábbis, ha nem azon a színvonalon művelnék, mint ezúttal. Stehlik Sganarelje kis mérges slemil, aki utálja és irigyli gazdája szabados erkölcstelenségét, meg talán azt is, hogy ő a nyitószám a sztár érkezése előtt. Donutil pedig Don Juanban is a sztárt, az önhitt, magabiztos, virtuóz színészt, azaz saját magát játssza, bemutatja, hogy mindent tud, ha kell, akár komoly-szomorú bluest is előad gitárkísérettel. De legjobban a mértéket ismeri a sikerfakasztó gesztusokban. Agresszív a nézőkkel, de éppen csak anynyira, amennyire azoknak még jólesik. Szóval éppen úgy viselkedik a publikummal, mint Don Juan a nőkkel.
