Sofia Coppola Elveszett jelentés című filmjében van egy remek jelenet. A Bill Murray által alakított, lecsúszott amerikai színész egy whiskyreklámot forgat Tokióban, és ennek apropóján meghívják Japán legnépszerűbb talkshow-jába. A hidrogénszőke hajú, rózsaszín öltönyben visító műsorvezető először Murray nyakába borul, majd elkezd táncolni, mialatt japánul kántál. Murray rezignált döbbenettel figyeli a történéseket, és zavartan mosolyogni próbál.

A művész magányos cowboya

Coppola filmje az egyik legjobb megfogalmazása annak, hogy a nyugati és a japán kultúra milyen sokat merít egymásból, mégis milyen áthidalhatatlan távolság van közöttük. Hiába hasonlók a formák – a whisky, a talkshow, az öltöny –, ez csupán látszat.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, Japánban hihetetlenül népszerűek a nyugati élet szimbólumai: a piák, a ruhák, a zenék; miközben Európában és az amerikai kontinensen egyre hódít a manga és az anime. Talán ez az egyik oka annak, hogy korunk egyik legfontosabbnak tartott képzőművésze az a Murakami Takasi, aki munkáiban ezt a két világot ötvözi.

Murakami pedig nemcsak fontos, hanem drága is. My lonesome cowboy (Az én magányos cowboyom) című szobrát, amelyen egy szőke animefigura maszturbál vigyorogva, 2008-ban tizenhárom és fél millió dollárért vásárolta meg valaki a Sotheby’s árverésén.

A sokak által a tokiói Andy Warholként emlegetett Murakami gondolkodásának lényege, hogy hülyeségnek tartja a nyugati kultúrában évszázadok óta meggyökeresedett felfogást, mely szerint létezik úgynevezett magaskultúra, valamint az ennek árnyékában kullogó ponyvakultúra.

Az eredetileg nihongát, vagyis tradicionális japán festészetet tanuló Murakami így jutott el a már említett, pucéran maszturbáló animeszoborig, illetve a Superflat (szupersima) fogalmának megalkotásáig. A Superflat lényege, hogy az európai stílusú háromdimenziós ábrázolással szemben a tradicionális japán kétdimenziójúságot favorizálja. Valamint az a felismerés, hogy a tömegkultúra térnyerésével véglegesen eltűntek a különbségek a vizuális kultúra különböző szintjei között. Így folyik egymásba a reklám, a videoklip, a divat és a nihonga.

A jelenleg éppen Milánóban kiállító Murakami alkotásain a cukiságtól csöpögő, hatalmas szemű mangafigurák, valamint a japán popkultúrára jellemző plüssfigurák jelennek meg. Szerzőjük ráadásul remek üzletember is, hiszen összeállt a drága, szép és felesleges cuccokat gyártó Louis Vuittonnal, és mangafiguráit rárajzolta a francia tervező pénztárcáira, a táskáira meg kis piros cseresznyéket rakott.

A 2008-ban a Time magazin által a világ legfontosabb száz embere közé egyedüli képzőművészként beválasztott Murakami azonban nem csupán a divat világába tört be, hanem a popzenébe is. Ráadásul jól döntött, hiszen a rendkívül népszerű Kanye Westet sokan valóban tehetséges zenésznek tartják. Bár mások szerint Kanye West zenéje olyan, mintha egy járdafelújítás hangjaiba valaki egy kölyökmacska nyávogását keverte volna, Murakami ezzel mit sem törődve anime-videoklipet rendezett West Good Morning című számához. A képeken egy nagy szemű plüssállatkát látunk, amint egy high-tech világban szomorkodik, mert lefröcsköli egy locsolókocsi, aztán pedig a metrót is lekési szegény. A bánatos plüss története mind Japánban, mind Európában nagyon sikeres lett, hiszen már tizennégymillióan látták a YouTube-on.

Köztük Bill Murray, aki közönyösen figyelte a képeket. Aztán ivott egy kis whiskyt, és Sofia Coppolára gondolt.