Dolgos kommunistázás Csepelen
„Ideje abbahagyni a kommunistázást”! Ne csak a politikai rivális táborát kommunistázzák! Néha többes szám első személyben: „Beittunk a sógorral, aztán jót kommunistáztunk, pedig ő munkásőr volt, én meg KISZ-titkár.” Szóval folytathatja minden harmincon felüli magyar, de akár az ifjabbak is csinálhatják, hiszen ki ne tudná, hogy x. vagy y. (ide egy ismert antikommunista közéleti személyiség neve helyezhető) az óvodában kedvtelve szavalta a „Gyermekdal Leninről” című poémát és kisdobos őrsvezető is volt…
Nos, itt abbahagyom, mert ennek az igének 1980-ban más jelentése volt. Mégpedig: szombaton vagy vasárnap munkahelyi, esetleg iskolai közösségemmel valamilyen (feltételezetten) közhasznú munkát végzek, a műszak után pedig közköltségen jót eszünk, iszunk, a dologról fotó készül, amit beragasztunk a brigád-, osztály-, raj-, alapszervezeti naplóba. Esetleg mellé kerül az üzemi lapnak a megrendítő eseményről készült alapos beszámolója. (Bevallom, hogy kezdő újságíró koromban magam is írtam ilyen tudósításokat a Pest megyei műanyagipar havi közlönyébe. Szép idők voltak.)
A Bánhalmi János által készített kép is ilyen eseményről készült, mellette Polgár György kollégánk részletes beszámolót közölt Dolgos szombat Csepelen címmel. A képen a csepeli Barátság parkot gondozzák a soroksári Kis-Duna mellett az Állami Biztosító kerületi igazgatóságának üzletkötői és a tanács munkatársai. Polgár kolléga lelkesen írta: „Ahogy apait-anyait beleadtak, hogy a rájuk bízott munkát délután kettőig befejezzék.” Azt is kiderítette, hogy résztvevők már hetek óta készültek a szeptember 23-i jó kis kommunistázásra, s hogy az IKV (ingatlankezelő vállalat) gondoskodott róla, hogy mindenkinek legyen szerszáma, ne tétlenkedjenek. Nem meglepő persze, hogy a tanács pénzügyi, szervezési osztályáról és a gondnokságról főleg asszonyok érkeztek. A cikkből megtudhatjuk, hogy az asszonybrigádon ügybuzgalomban csak egy hatéves kislány tett túl, aki a mamáját kísérte el. (Nem írom ide a nevét, nehogy valami baja legyen most ebből a hajdani félrelépésből.)
A cikkből az is kiderül, hogy ezen a napon Csepel valóban kivörösödött, mert az egész kerületben 24 ezren vállaltak rendkívüli, nem fizetett műszakot. A Csepel Művekben (ó, hajdani dicsőség!) 14 millió forint értékű termelés zajlott, s kivételesen a vezetők is fizikai munkát végeztek.
Ebben is követték tehát V. I. Lenin példáját, aki maga is szerszámot ragadott 1919-ben egy májusi napon. Saját felszólítását követte a bolsevik párt vezére, hiszen már megírta Nagy kezdeményezés című cikkét, amelyben egy mozdonyjavító üzem munkásainak önkéntes külön műszakját dicsérte. A lenini példa aztán terjedt, mint a szocializmus. Magam is részt vettem ilyen alkalmakon, és úgy emlékszem, a hangulat jó volt, csupán a dolog kötelező jellege rontotta a légkört. Megszámoltak minket, és valaki jelentést is tett a kommunista műszakról. Zuglói középiskolás koromban például többször kivezényeltek minket ilyen alkalmakkor a Bosnyák téri piachoz közeli terepre. Azt mondták, ifjúsági sporttelepet építünk. Nem tudom, végül felépült-e, de arra határozottan emlékszem, hogy évről évre ugyanazt a sittet hurcoltuk a telek egyik végéből a másikba.
Az önkéntes munkát persze nem a kommunisták találták ki, s nem is szűnt meg az államszocializmussal. De ki gondolná ma már, hogy létezett olyan állás is, alig néhány évtizede, amelynek a megnevezése az volt: munkaverseny-szervező? Így aztán nem csoda, hogy e spontán alkalmak annyira jól sikerültek, mint manapság egy-egy százezres önkéntes felvonulás.
