A Szkénében Kohlhaas Mihály története elevenedik meg új változatban, új felfogásban. Heinrich von Kleist hőse, a lócsiszár, akit „a jogérzék rablóvá és gyilkossá tett”, bizonyára minden korban izgalmas figura lesz. Valószínűleg sohasem lesz olyan rendszer, amely tökéletesen megfelel az elveinek, és amelynek urai maradéktalanul be fogják tartani a maguk hozta törvényeket.

Hegymegi Máté rendezése nemcsak azért izgalmas vállalkozás, mert Horváth Csaba tanítványa mestere módszereit, a „fizikai színház” eszköztárát próbálja a maga alkatához szabni, hanem mert a Gábor Sárával készített szövegváltozat is megkísérli az eddigiektől kissé eltérő világításba helyezni a történetet. A kisregény két sokat játszott színpadi feldolgozása, Sütő András darabja, az Egy lócsiszár virágvasárnapja és Tasnádi István Közellensége első renden Kohlhaas igazságára tette a hangsúlyt.

A mostani előadás legalább ennyire igyekszik mérlegelni tetteinek következményeit, lázadásának ártatlan áldozatait is számításba véve. A kétórányi időtartam a szükségesnél többnek érződik. De a sok mozgás sajátos jelrendszere sem kedvez a túlságosan összetett, sokrétűen mérlegelő szövegnek. Pedig önmagában hatásosan működik a hatalmas tálcában, néhány centinyi vízben, hosszú gerendák között, illetve azokat mozgatva, görgetve folyó játék (díszlet: Fekete Anna).

Különösen jó ötlet, hogy a harcot, a fosztogatást, a gyújtogatást Nagy Zsolt elementáris erejű dobolása jelzi. Egyébként az, hogy ő játssza a lócsiszárt, már magában is jelzi, hogy a rendező inkább az indulatos, érzékeny, harcias férfit, mintsem a jámbor, törvénytisztelő, iparkodó polgárt akarta megmutatni. A jól ismert történettel érdemes újra találkozni.

A Trafóban a Babahajót nézve csak az utolsó jelenet közben jöttem rá, hogy ezt a darabot én már láttam. Csaknem négy évvel ezelőtt az Új Színházban (akkor még külön írták), az újvidéki szerb társulat előadásában. Addig nem ismertem rá. És ennek csak részben lehetett oka az átírás, amit Fekete Ádám és Sándor Júlia végzett, vagy Máthé Zsolt dalszövegei. Vajdai Vilmos rendezésében az alig másfél órás darab két órán is túlnyúlt. Alighanem a mérhetetlen mennyiségű ocsmányságtól dúsult fel.

Hatalmas, helyenként még tiszteletet is érdemlő erőfeszítéssel rondították el a szerb írónő játékos ötletre épülő művét, amely egy festőnő életét beszéli el gyermekmesékbe öltöztetve. Gyerekkor, szerelem és szexualitás, párkapcsolat és család, karrier és testi-lelki hanyatlás fázisait jeleníti meg. A Trafóban Gera Marina ártatlan naivaként vonul végig a brutálisan kiforgatott meseszituációkon, hogy végül a maga Jancsijával Juliskaként érkezzék meg lepusztult és igazi művésszé érett önmagához, a mesebeli banyához, akit Tímár Éva jelenít meg.

Neki is köszönhető, hogy emberi sorsként fejeződik be, ami addig nemigen szólt másról, mint hogy az alkotóknak mindenről csak egyetlen dolog jut az eszükbe. Az előadás a régi felismerést igazolja: az élet és a művészet rútsága két külön dolog. Még akkor is, amikor remek színészi technikával mutatják azt, mint Egger Géza a befutott művészt parodizáló jelenetben.

Milena Markovic: Babahajó. TÁP Színház – Trafó KOHLHAAS Szkéné