A történetben az ifjú indián madárból emberré, emberből madárrá változik, a ritmus végigfuttatja a hallgatót a darabon, a különleges hangszínektől eleven marad a darab, a látványosan megszólaltatott trombitahegedű emlékét meg sokan viszik haza. és Villa-Lobos talán eléri az „érdekes szerző” státuszát. Több annál, de kezdetnek megteszi.

Közben zajlik egy másik bizonykodás is, Jean Louis Steuerman arról akarja meggyőzni a hallgatóságát, hogy ő viszont nem érdekes zongorista. Ami engem illet, csak gratulálni tudok neki, tökéletes sikerrel járt. Már a 3-as számú Bachianas brasileiras alatt gyanakodtam, a második részben, Bach G-dúr zongoraversenye alatt már teljes volt a meggyőződésem, ahogy a rossz hangsúlyokkal szinte a földhöz szegezte a szárnyalni akaró dallamokat. Végül a ráadás, az Aria a Goldberg variációkból, csúnya hangon, nem tartott tempóval, tényleg rémesen.

Szerencse, hogy nem a ráadás volt a hangverseny vége, utána még óriási rendezkedés kezdődött, zongora ki, zenekar, kórus be, Choros No. 10, ami szintén varázslatos mű, egyszerre emelkedett és utcai, az, aminek Brazíliát képzeljük a távolból, ritmus és élet, valami, ami szétzúzza európai magabiztosságunkat, hogy mi tudjuk csak, mi az az élet, mi a zene, okosság és művészet. Villa-Lobos is tudja.

A koncert első része ennek ellenére fölösleges fáradozásnak tűnt, igen, kézenfekvő Bach és Villa-Lobos párosítása, hiszen az utóbbi írt 9 darab Bachianas brasileirast, az 5.-et szokás ismerni, szép ária, szép énekesnők kedvence. De mégsem Bach, mégsem az 1. szvit, ami most meglepően tisztán, de néha mégis túlságosan feszesen hangzott el, mintha a zenén áteresztettek volna egy varrógépet is, aminek egyenletes kattogása megakadályozott mindenféle lélegeztetést, eleganciát, gyerünk előre, kácsogjanak a fafúvók, mozogjon a lábunk, nem érünk rá. Utána jött a 3-as Bachaiana, három tételben, főleg eleinte azzal a tanulsággal, hogy mégis profi szerző Villa-Lobos, akkor is tud zenét írni, ha semmi nem jut az eszébe.

A második részben ez változott meg, majdnem tökéletesen. Azért csak majdnem, mert a Bach-zongoraversenyben a szólista nem remekel, igazán kár volt miatta annyit fáradni, becepelni a hangszert. Viszont a fél koncert két széle, az Uirapurú és a Choros mindent igazolt, már megint gazdagabbak lettünk, és már megint Kocsis Zoltánnak lehetünk érte hálásak.

A Nemzeti Filharmonikusok koncertje – Müpa

(Péntek este a pécsi Kodály Központban, szombaton a debreceni Bartók-teremben lesz hallható ugyanez a hangverseny.)