Czeglédi bakelitudvara
Nem is a készülékekkel volt baj, inkább azzal, mi kerüljön a szalagokra. És honnan. A magyar adókon rock alig ment, holott a magnósok első számú beszerzési forrása éppen a rádió lehetett volna. A külföldi adások – a Szabad Európa és a Radio Luxembourg – szóba sem jöhettek. Gyalázatos minőségben voltak foghatók, és az előbbit zavarták is. A magyar mikrobarázdás hanglemezek melléktevékenységként készültek a Kábelgyárban a slágerbizottság politikai ellenőrzése mellett, import pedig nem volt, így jobb híján maradtak a csomagban érkezett, a barátoktól, ismerősök ismerőseitől elkunyerált külföldi lemezek, meg a nehezen megszerzett felvételek másolása - magnóról magnóra. Ennek helye a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Ház magnós klubja volt, ahol vasárnaponként jöttek össze a gyűjtők. Elképesztő kábelfolyammal összekötött magnóik mögött ültek és vadásztak. Furcsa visszagondolni rá, milyen volt, amikor egy szám kezdetén egyszerre indult vagy harminc készülék. (Állítólag még Komjáthy Györgyöt is kisegítették olykor egy-egy felvétellel.)
Az igazi szentély azonban a Rákóczi út 80. alatt működött. Czeglédi A. Sándor a hatvanas évek elején nyitotta meg itt Hanglemezudvarát. A hangzatos név persze egyetlen üzletet takart. Az udvaron balra, a hátsó bolt volt az övé. Kellően sivár hely, amely szinte üres volt: benne pult, pár polc a lemezeknek és egy lemezjátszó. A falon lemezborítók és a heti imarend: a Radio Luxembourg előző vasárnap éjjeli Top 20 adásának a lemezeladási adatok alapján készült friss sikerlistája függött. Itt fogadta a beat és a rock híveit, akik lemezeiért cserébe boldogan rótták le a maguk adományait, nem kevés forintokat.
Úgy sejtem, Czeglédi a kor első pályaelhagyó sikervállalkozóinak egyike lehetett, aki évekkel a profilváltás, az iparszerűen űzött lemezkölcsönzésre való áttérés után, még az 1966-os budapesti telefonkönyvben is rádió- és villamossági alkatrész-kereskedőként hirdette magát a 410-814-as telefonszám fölött. Szinte bármilyen lemezt képes volt megszerezni. Legendák szerint hivatásos utazgatók – sportolók, külkeresek és a fene se tudja, még kik – szállítottak neki megrendelésre. A nagylemezeket háromszázért, a 45-ös fordulatúakat 100-ért adta. A bérleti díj – a teljes ár letétbe helyezése mellett – 10 százalék volt. Személyit kért, mindent gondosan feljegyzett, és pontosságban nem ismert tréfát. Aki késett, az akadályozta a rendszer olajozott körforgását, ezért büntette. Lemezei egy nap alatt négy-öt lakáson is megfordultak, és mindenütt felvette őket – megosztva ezzel a kölcsönzés díját – vagy féltucatnyi magnós, mielőtt visszakerültek volna a mágushoz.
Aztán Czeglédi eltűnt. Vagy csak az én látóteremből került ki? Lassan más forrásból is kezdtek csordogálni a lemezek a Keravill-boltokba és az állami könyvterjesztő üzleteibe: a csehszlovák Supraphonok és az indiai Dum-Dum cég lemezei a Columbia felvételeivel, a Jugoton-kiadványok és a szovjet Melogyia nevű lemezgyár állami kalózkiadásában préselt Beatles-korongjai.
Czeglédinek, akinek méltatlanul hiányzik a neve a magyar rock történetéből, végül ez és a felvirágzó műsoroskazetta-piac tette be a kaput. Képünkön szalagos-kazettás magnót tesztelnek 1970 januárjában a BRG-ben.
