Van egy könyv, pontosabban kézirat, amelynek története sokkal izgalmasabb a benne leírtaknál. A kikeresztelkedett Irene Némirovskyt részben zsidó származása miatt '42 júliusában elhurcolják otthonából. Férje kétségbeesetten próbálja megmenteni, ám egy hónapra rá meghal Auschwitzban, még be sem tölti a negyvenet. Lánya jóval később egy kéziratot talál a hagyatékban, amelyet 2004-ben adnak ki, azonnal bestseller lesz. A siker máig töretlen, díjak és elismerések jelzik az útját, mindannak ellenére, hogy a regény befejezetlen. Mindenki úgy érzi, valamit sikerült ki- vagy visszalopni a háború poklából.

Mi sem természetesebb, hogy végül igazi sztárparédával a mozikba is megérkezik a regény adaptációja. És hiába a szépen fényképezett film, a jelentőségteljes téma, hiába a felfokozottság és a gondosság keveréke, valahogy mégis kiderül: a király most is meztelen.

A Suite Francaise kicsit olyan, mintha Disney forgatta volna a második világháborúról, ahol még a kivégzés is cuki módon drámai, a jó nácitól pedig folyton azt várjuk, hogy mikor fakad már végre dalra. A legnagyobb problémát, a rettentően sablonos karakterek felszínességét ugyanis a film csak még inkább hangsúlyozza.

A civilben zeneszerző, így folyton klimpírozó talpig becsületes náci tiszt, akit a háború behúz a maga embertelenségébe. Az ártatlan nő, aki a megszállás közepén fedezi fel a szerelmet Rómeó és Júlia módjára, miközben hazáját és a saját szomszédjait sem hagyja cserben. Ellenállók, akik ellenállnak, és kollaboránsok, akik meg folyton kollaborálnak. Kábé ennyi a film gazdagon nyakon öntve giccsel, hogy az is értse, aki túl sokat nézne kínjában az órájára.

Amilyen jó nézni Kristin Scott Thomast a szigorú és megsavanyodott özvegy földbirtokos szerepében, aki a fiát várja haza a háborúból, vagy az Affér című tévésorozatban feltűnt Ruth Wilsont, aki most is a maximumot hozza ki nem túl összetett szerepéből, annyira kínlódnak mások. Mint például a Bikanyakban oly nagyot alakító Matthias Schoenaerts-t egyszerűen elnyeli a karakter súlytalan giccsessége. Mint ahogy a főszereplő Michelle Williams is beéri azzal, hogy mosolyog, hol könnyezik, mintha a két véglet között nem is lenne más.

Igazából ott lenne erős mű a Suite Francaise, amikor a megszállás alá kerülő francia vidék mindennapjairól beszél. Arról, amit eddig ká európai sajátosságnak hittünk: a hős franciák kihasználva a megszállók kíméletlenségét lelkesen jelentgetik fel egymást a házaikban kényszerűen elszállásolt helyőrségnél. Kár, hogy a romantikus közhelyekben elvesző szerelem teljesen elveszi az erejét ennek, s így nem kapunk mást, mint százszor megcsócsált gondolatokat bátorságról, emberségről, hűségről. Néha olyan laposan, hogy attól még Hollywood is megrettenne.

Saul Dibb filmje képeslap a háborúról, sok retussal, és még több narancsos fénnyel, melyben a vér is csupán arra jó, hogy „mélységet" adjon a történetnek. Itt túlmagyarázott, ott leegyszerűsített film ez, melyről úgy jövünk ki, hogy láttunk valami émelygően szépet, és azzal, hogy a szerelem tényleg mindent legyőz, csak az ötlettelenséget nem. És ezt akár rá is hímezhetjük a párnánkra.

Suite Francaise
Forgalmazza a Vertigo Média