Csokigyártás közmunkában
Ezúton kérek elnézést mindazon csokiparány-rajongóktól, akik 1980 őszén a Duna csokoládégyár termékéből fogyasztottak. Esküszöm, ha rajtam múlt volna, a környékére sem megyek a kőbányai üzemnek azzal az orbitális náthával, amely abban a szeptemberben elkapott, és kezet is szerettem volna mosni, lényegében egyfolytában, igazán nem tehetek arról, hogy az egész üzemben mindössze egy csap működött. Szóval még egyszer: bocsánat.
De hát egy kezdő gimnazista akkoriban aligha engedhette meg magának, hogy betegségre hivatkozva lemondja az őszi egyhetes „közhasznú társadalmi munkát”, amely természetesen kötelező volt. A mi iskolánkban ennek az volt a rendje, hogy elsőben és másodikban csokigyár vagy Patyolat, felsőbb évfolyamokon almaszedés a Szikrai Állami Gazdaságban. (Ott egyébként hangszálbénulást kaptam, de ez az alma minőségét szerencsére semmilyen módon nem befolyásolta.)
Önök erre most persze azt mondják, ez azért nagy buli lehetett, iskolába nem kellett mennünk, csoki pedig volt doszt, de azt hiszem, amit ott lehetett látni, attól még Gombóc Artúrnak is elment volna a kedve. Egyszerűen szutykos volt minden, nem csak a csokoládétól ragadt, amihez az ember hozzáért. Tudják, mit? Nem is mesélem tovább.
Az efféle őszi társadalmi munkának a hivatalos indoklás szerint az volt az értelme, hogy a henye gimnazisták megismerjék a termelés mindennapjait – a hatvanas években még hetente egy teljes napra utalták be a tanulókat valamely gyárba vagy mezőgazdasági üzembe –, de a szíve mélyén mindenki tudta, hogy a diákokon nem nevel, a termelésnek pedig semmi hasznot nem hajt a tessék-lássék tevékenykedés.
Az újságok mindenesetre minden ősszel hírt adtak az eredményekről, a fotós fotózott, az újságíró az üzemvezetőket és a legfelelősebb magatartást tanúsító tanulókat faggatta. Valami ilyen riporthoz készülhetett ez a kép is 1980 októberében a Duna csokoládégyárban, de megjelent cikknek sajnos nem találtam nyomát.
A sör és a csoki mágikus kapcsolata
Az Ihász utcai Duna csokoládégyár egyébként az 1922-ben alapított Dreher-Maul Rt. örököse volt. A kőbányai szóbeszéd szerint Dreherék a sörgyártás melléktermékét etették fel a tehenekkel, s a tej feldolgozására alapítottak csokoládégyárat.
Hogy így volt-e, nem tudom, de tény, hogy a két világháború között a Szent István sör gyártója is készített csokoládét a Maglódi úton. Meg persze Meinl Gyula a Csikágóban, a Stollwerck testvérek a Fehérvári úton, Tyitov Teofil Hindu márkanéven a Szvetenay utcában, akárcsak Stühmer Frigyes a Szentkirályi utcában. Ez utóbbi vállalkozás olyan sikeresnek bizonyult, hogy a cég 1942-re a Vágóhíd utcában terjeszkedett: ott építette fel az ország első igazán modern csokoládégyárát.
Az államosítást épp egy tucatnyi budapesti édességgyár érte meg, belőlük lett a Budapesti Édesipari Vállalat. Stühmerék hipermodern üzeme kapta a Budapest csokoládégyár nevet, a Dreher-gyár gépeit a Duna örökölte, Franck és Társa Zamat elnevezéssel vált nemzeti kávé- és kekszgyárrá a Budafoki úton, a többi üzemet meg olyan alaposan átszervezték és átcsoportosították, hogy írmagjuk sem maradt. (Idővel lett még egy Csemege nevű üzem is, ugyancsak a Budafoki úton: emlékeznek azokra a rettenetes golyórágókra a műanyag furulyákban? De szerencsére csináltak konyakmeggyet is.)
Tanulságos adat egyébként, hogy míg 1951-ben a budapesti édességfogyasztás negyven százalékát a cukor tette ki, és csak öt százalékra rúgott a csokoládé részesedése, 1967-ben már az édesség ötödét csokoládé formájában vették magukhoz a fővárosiak. Fejenként úgy kilenc kilónyi cukorkát, csokoládét, kekszet ettek meg akkoriban.
Hunyják be egy percre a szemüket, tudni fogják, mi volt az: Sport szelet és Duna kavics, Francia drazsé, Macskanyelv, Balaton kocka, Piros mogyorós, Tibi és Boci csoki, no meg Melba kocka, csoki parány, nem beszélve az olyan idénytermékekről, mint a Bányász, Űrhajós, Rakéta szelet vagy az Expressz rejtvénycsoki. Jó részük a budapesti gyárakból került ki, hiszen a fővárosi üzemeken kívül csak a Szerencsi Csokoládégyárban folyt érdemleges termelés.
Így ment ez egészen a rendszerváltásig, amikor aztán az elsők között privatizálták a Budapesti Édesipari Vállalatot.
Stühmerék mindent túlélő Vágóhíd utcai gyára ma is működik, mostanság Bonbonetti néven. A többi üzemet bezárták, a Duna csokoládégyárat réges-régen le is bontották. Alig emlékeztet rá több, mint a Százszorszép bonbon strapabíró kartondoboza: tán még az önök háztartásában is ott lapul, hiszen sokan használjuk például szögek, cérnák, fontos családi iratok őrzésére.
