A Karlovy Vary-i fesztiválon a Kristály Glóbuszt elnyerő Kukoricafilm már-már dokumentumfilmszerűen őszinte. Tiszta és költői. Élettől duzzadó. Külön büszkeség, hogy ezt a gyönyörű letisztultságot, ezt a sallangmentes lírát Ragályi Elemér operatőr varázsolja a vászonra. Olyan képekkel, hogy a párbeszéd hiánya (talán kétoldalnyit tennének ki a filmben elhangzó dialógusok) egyáltalán nem tűnik fel. A képek beszélnek minden és mindenki helyett, és szinte zavaró, amikor ezt a törékeny harmóniát megtöri az emberi beszéd.

Grúzia és a vitatott státuszú Abházia között járunk, ahol a természetes határt az Inguri folyó képezi. Festői hely, erdővel szórt vidék, ám épp emiatt termőföldben szegény. Az egyetlen lehetőség a tavaszi áradás, majd az utána visszamaradó aprócska szigetek a folyó közepén, amelyek máshonnan idehordott földből, kövekből alakulnak ki. Ezt lehet bevetni, hogy annyi kukoricát hozzon, amivel egy család képes áttelelni. Az Inguri tehát majdnem olyan fontos, mint a Nílus, az életet hozza, vagy épp veszi el kénye-kedve szerint.

Az Inguri az életet hozza, vagy épp veszi el kénye-kedve szerint

A Kukoricasziget nem tesz mást, mint egyetlen nyár történéseit követi nyomon. Onnan, hogy a főszereplő Öregember megveti a lábát az új szigetecskén, a lépéseivel leméri, kis házat ácsol rá uszadékfából, felássa és beveti a földet. A drámai helyzetet fokozza a folyón is zajló háború (néha gépfegyversorozatok szakítják ketté a békés csöndet), és a nőiességébe először belekóstoló Lány, aki az Öregembernek segít.

Az Öregembert „alakító”, bár leginkább önmagát adó Ilyas Salman a film legnagyobb ajándéka. Nincs olyan néző, akit ne hatna meg a cserzett arc, a szemekben csillogó földöntúli bölcsesség és alázat, valamiféle ősi és nem devalválódó tudás, amit mi (innen tudjuk csak igazán pontosan), városlakók már végképp elvesztettünk. Salman arcának rezdülései „kommentálják” az eseményeket, akár egy görög kórus, és Ragályi optikája élvezettel mutatja be nekünk ezeket a vonásokat, amelyeket egy élet mélyített, tett megértővé és keménnyé.

Vele szemben a Lány csupa nyugtalanság, némi túljátszás, ám ez a legkevesebb, amit felróhatunk a Kukoricaszigetnek. Talán csak azt, hogy bár az első kockáktól belekódolták a történetbe a tragédiát, annak bekövetkezte mégis kurta-furcsa: pont azzal babráljon ki ennyire a természet, aki minden jelből képes olvasni? Ám ezek valóban apróságok, eltörpülnek a film kétségbevonhatatlan ereje, atmoszférája és könnyekig megható költészete mellett.

Az Öreg halász és a tenger, A kopár sziget, A homok asszonya jut eszembe, néhány olyan alkotás, amelyek rokonságban állnak a Kukoricaszigettel. Talán csak annyi különbséggel, hogy itt nem lázad fel senki, csak tűr, keresi a lét réseiben nyíló élet lehetőségeit. Nem lázad, mert a körforgás erősebb mindennél: bármit is sodor el a folyó, pár hónapra rá vissza is hozza. Új esélyt, új reményt és új halált. És mi nem tehetünk mást, csak alkalmazkodunk. Csalás nélkül nézünk szét, könnyedén.

Kukoricasziget, Forgalmazza a Mozinet